Pep Guardiola-klón repítheti újra csúcsra az Ajaxot

2003. április 23-a, nem sokkal fél tizenegy után. A San Siróban döbbent csönd: az AC Milan épp kiesésre áll az Ajax ellen vívott BL-negyeddöntő visszavágóján. Bár a piros-feketék előbb megúszták a vereséget Amszterdamban (0-0), majd kétszer is vezetést szereztek a hollandok ellen hazai pályán (Inzaghi, illetve Sevcsenko révén), az Ajax mindkétszer egyenlített; az első félidőben Litmanen, majd a 78. percben a fiatal Steven Pienaar talált Dida hálójába.

Úgy tűnt, minden elveszett. Az óra elhagyta a 90. percet, és lassan, de annál biztosabban a hosszabbításra fordult.

A labdával Zlatan Ibrahimovic, az Ajax fiatal üdvöskéje indult meg, mélyen a Milan térfelén. Szemmel láthatóan az időt akarta húzni, fedezni a játékszert, és levinni egészen a szögletzászló környékére, hogy onnan aztán pontrúgással jöhessen a csapata. Sevcsenko azonban nem asszisztált ehhez: nem pusztán borzasztóan messze visszagaloppozott a saját kapuja irányába, de szerelte is a svéd csodagyereket. A Milan nekibuzdult egy utolsó rohamnak. Előbb Nesta cipelte a labdát zavartalanul, majd Costacurta vitte fel azt a félpálya környékére. Az Ajax játékosai visszahúzódtak, eszük ágában sem volt letámadni – mind a felívelésre készültek. Az ellenfél térfelére már a balhátvéd Maldini lábán érkezett meg a labda, igaz, ő sem sokat dédelgette: azonnal a kapu előterébe ívelt.

És akkor, hirtelen, minden megfordult.

Ambrosini megnyert egy fejpárbajt az alig hat perccel korábban beálló Nigel De Jong ellen, a labda pedig a fején megcsúszva bejutott a tizenhatoson belülre. Két holland védő és a kapujából kifutó Bogdan Lobont is lélekszakadva rohant a tökéletes helyen ácsorgó Filippo Inzaghi felé, de hiába: a lesipuskás olasz csatár egy leheletfinomnak csak barokkos túlzással nevezhető, mégis tökéletes érintéssel átemelte a kapust, és bár a gólvonalon – teljesen feleslegesen – már az egykori Feyenoord-támadó, Jon-Dahl Tomasson segítette át a labdát, a lényegen mindez nem változtatott. (Aki meg szeretné nézni az összefoglalót, az itt megteheti)

A Ronald Koeman vezette, többek között Ibrahimovic, Christian Chivu, Jari Litmanen, De Jong és Wesley Sneijder nevével fémjelzett Ajax kiesett a Bajnok Ligájából. Hogy aztán több, mint tizennégy éven át a közelébe se jusson egy európai kupasorozat elődöntőjének.

Amsterdami fordulópont

A Bosman-szabály által már korábban megtépázott Ajax a következő években sorra vesztette el klasszisait. Távozott Ibrahimovic (Juventus), Chivu (AS Roma), van der Meyde (Everton), majd később van der Vaart, De Jong (mindkettő Hamburg), Pienaar (Dortmund) és Sneijder (Real Madrid) is.

Ronald Koeman másfél évvel a baljós emlékű Milan-meccs után állt fel a kispadról, majd kisvártatva – már Henk ten Cate, az egykori MTK-edző irányításával – előfordult az, amire korábban csak egyszer volt példa a történelemben: az Ajax bár a BL-ben kezdte a szezont, nem jutott fel a sorozat főtáblájára. A Köbenhavn elleni kiesést aztán hosszú gödör követte, nem csak Európában – az amszterdami csapat a 2004-es bajnoki címet követően hét éven át nem jutott vissza a hazai csúcsokra.

A változások nagy vesztese az akkoriban csúcson lévő Ajax lett: Louis van Gaal BL-győztes csapatából szerződésük lejártával sorra igazoltak el ingyen a fiatal, saját nevelésű klasszisok. Az 1996-ban Bajnokok Ligája-döntőt játszó kezdőcsapatból alig három éven belül az összes kulcsember (Kluivert, Davids, Reiziger, Kanu, Finidi, Overmars, Bogarde, van der Sar, a de Boer-fivérek) távozott, és Louis van Gaal vezetőedző is külföldön keresett új munkát.

Gyökeres változások

A hazai és nemzetközi sikertelenség gyökeres változásokat indított el az Ajaxnál. Ronald Koeman távozása után bő öt év alatt összesen hét edző fordult meg az amszterdami kispadon, miközben a háttérben folyamatosan azon ment a harc, milyen szakmai érdekcsoportok ragadják meg a hatalmat a klub felett.

2010 szeptemberében maga a nagy Johan Cruyff ragadott tollat a tekintélyes De Telegraafban, és azzal ostorozta nevelőklubját, hogy már nem hű egykori értékeihez. A csapat az új vezetőedző, Frank de Boer irányításával éppen a Bajnokok Ligájában küzdött, ám Cruyff a Real Madridtól elszenvedett idegenbeli vereség után azt írta:

ez az Ajax rosszabb annál, mint amit Rinus Michels 1965-ben átvett.

Szavai atombombaként hullottak a klubra, és igazi forradalmat indítottak el. A többség idealistának tartotta a legendát, és arra figyelmeztette Cruyffot, hogy rég elmúltak már azok az idők, amikor az Ajax felvehette a versenyt olyan gazdasági dinoszauruszokkal, mint a Real Madrid, a Barcelona, vagy a Manchester United. Cruyff azonban nem adta fel: váltig hajtogatta, hogy a csapatnak vissza kell térnie arra az útra, ami kikövezte felemelkedését előbb a hetvenes, majd a kilencvenes években. „El kell felejteni a 4-4-2-őt, el kell felejteni, hogy fiatal, kiforratlan játékosok egyéni megmozdulásaira alapozva akarunk meccset nyerni. Nem ez ez Ajax útja” – mennydörögte akkoriban a legendás 14-es.

2011-re elérte, hogy az igazgatótanács tagjává válasszák, és végre érdemi befolyása legyen a dolgok alakulására. Ám szinte ugyanebben a pillanatban – miközben az Ajax hét év szünet után újra bajnokságot nyert Hollandiában – hatalmas pofont kapott: ugyanazok az emberek, akik vezetőségi tagnak választották, általános igazgatói posztra kérték fel nemezisét, a Bayern Münchentől nem sokkal korábban kiebrudalt Louis van Gaalt. Anélkül, persze, hogy minderről akárcsak egy szót is szóltak volna

A kocka el volt vetve. Elindult a bársonyos forradalom – az utókor nevezte így, a színfalak mögötti ügyeskedésekre utalva -, amelyben a holland futball két legendás alakja veselkedett egymásnak, az Ajax feletti irányításon marakodva.

A Frank de Boer-korszak

A szurkolókat is megosztó rivalizálásban egyik fél sem riadt vissza az alattomos eszközöktől. Cruyff tudta, hogy a drukkerek imádják, ezért az első pillanattól kezdve manipulálta őket. Lelátói állásfoglalások egész sora következett, a tizennegyedik percben induló ütemes vastapstól kezdve egészen a molinókig. Hogy érezzük, micsoda vérre menő ütközet volt: a holland sajtó a mai napig úgy tálalja a konfliktust, miszerint az amszterdami drukkereknek választaniuk kellett szüleik, azaz egy anya és egy apa között. Márpedig az ilyesfajta választás sosem fájdalommentes…

A bársonyos forradalom sem volt az. Ütésváltások, kemény csörték és mélyre csúszott horgok váltogatták egymást, mígnem Van Gaal belátta: nem nyerhet. A rossz nyelvek szerint kárpótlásul az elbukott csatáért megkapta a Bert van Marwijk Eb-bukásával megüresedő szövetségi kapitányi posztot, Cruyff pedig győztes hadvezérként kezdhetett hozzá az Ajax újjáépítéséhez. Igaz, ő már csak a szellemi vezér volt, az építkezés dirigálását másokra bízta.

A frissen visszavonult Edwin van der Sar lett a marketing-vezető, Dennis Bergkamp a másodedző, Wim Jonk az akadémiai képzést felügyelte, Marc Overmars pedig előbb a pénzügyekre figyelt, majd sportigazgató lett belőle. A karmester továbbra is Frank de Boer volt, aki 2011-ben nem csupán megtörte az Ajax hétéves hazai átkát, de négy teljes szezonra kibérelte a csapatnak az Erdevisie trónját.

A csapat azonban vele sem tudta átlépni a saját árnyékát.

De Boer stílusa furcsa egyvelege volt Cruyff naiv, álmodozó, javíthatatlanul proaktív szemléletének, és van Gaal pragmatizmusának. A korábbi kőkemény bekk mindkét edzőtől rengeteget tanult korábban: míg gyermekként Cruyffot bámulta idolként, játékosként már van Gaal keze alatt ért a csúcsra. De Boer ezáltal egyike lett azoknak a prominens személyeknek, akik a bársonyos forradalom alatt sem foglaltak nyíltan állást. Tartózkodásával kivívta Cruyff gyanakvását, ugyanakkor megőrizte szakmai integritását, és kiváló kapcsolatát Van Gaallal. De Boer nem csak a pályán bizonyult ügyes taktikusnak, de a klubház folyosóin is okosan építgette pozícióit.

A nemzetközi siker azonban nem akart összejönni, és egyre látványosabb lett, hogy a csapatnak De Boer irányítása alatt nyilvánvaló korlátai vannak. A hazai sikeredző ugyan zsinórban ötször végzett csapatával harmadik helyen a BL-csoportban, és folytathatta tavasszal az Európa Liga egyenes kieséses szakaszában, de egyszer sem tudott bejutni a legjobb nyolc közé. Sorrendben a Szpartak Moszkva (0-1, 0-3), a Manchester United (0-2, 2-1), a Steaua Bukarest (2-0, 0-2, büntetőkkel: 2-4), a Red Bull Salzburg (0-3, 3-1) és a Dnyipro Dnyipropetrovszk (0-1, 2-1) állta az Ajax útját a kisebbik európai kupában, mígnem újra eljött a mélypont egyik állomása, és a Rapid Wien már a BL selejtezőjében leparancsolta a porondról az amszterdamiakat.

Abban az évben az Európa Liga főtábláján sem termett túlzottan sok babér a De Boer-csapatnak: már a csoportból való továbbjutás sem sikerült, holott a Celtic, Fenerbahce, Molde hármas nem tűnt megoldhatatlan feladatnak. Igaz, eddigre már a hazai sikerszériának is végeszakadt, a PSV zsinórban kétszer is elhódította a bajnoki címet az Ajax orra elől. De Boer csapata egyre unalmasabb futballt játszott, a kiszámítható labdatologatás már Hollandián belül sem aratott osztatlan sikert, és az átigazolási piacon sem teljesített megfelelően a klub, amely nem tudta pótolni a Luis Suarezhez, Christian Eriksenhez, Toby Alderweireldhez és Jan Vertonghenhez hasonló klasszisokat. Váltani kellett tehát, elhagyni a járt utat a járatlanért. A megoldás viszont meglepő módon nem házon belülről érkezett a csapathoz – sőt.

Peter Bosz, a szürke, a jelentéktelenség homályába vesző védekező középpályás

Peter Bosz pályafutása csúcsán a Kiprich-féle Feyenoordban jutott neki komolyabb szerep. Játékosként semmiben nem emelkedett ki, többnyire a rombolás volt a dolga, ezt pedig a nyolcvanas-kilencvenes évek holland futballjában senki sem értékelte túlzottan. Lehúzott néhány évet légiósként (előbb Toulonban, majd Japánban, és végül a német Hansa Rostock színeiben), de tudta, az ő ideje edzőként jön majd el. Igaz, azt talán maga sem hitte, hogy a holland futball esztétikai csúcsait jelentő Ajax kispadja lesz majd a legnagyobb dobása.

Játékosként ütköztem és romboltam, de edzőként nem ez a stílusom. Ha azt látom, hogy a csapatom csak védekezik és rombol, nagyon elkeseredett vagyok; senki nem ezért megy ki a stadionba. Mindig arra gondolok a kispadon, hogy, ha már itt vagyok, legalább legyen egy jó másfél órám – és ha nekem az van, akkor a közönség is jól fogja érezni magát

– nyilatkozta Bosz néhány héttel ezelőtt, amikor az Európa Liga elődöntőjének visszavágója előtt a Guardian stábja meglátogatta Amszterdamban.

Tény, hogy Bosz stílusa évek óta az egyik leglátványosabb a holland mezőnyben. Bár a Feyenoord sportigazgatójaként nagyot bukott, edzőként a Heracles Almelo, és a Vitesse Arnhem is az Eredivisie üde színfoltjává fejlődött a keze alatt. Nagyon kemény elvei vannak, amelyek szervesen kapcsolódnak a totális futball szövetéhez, ugyanakkor ő már az új korok gyermeke: nem ragaszkodik például görcsösen a 4-3-3-hoz.

Igazi salf-made man, akiben alig néhányan bíztak csak, amikor megérkezett az Ajax kispadjára. Köztük volt Edwin van der Sar, aki ma a klub vezérigazgatója, és akit csöppet sem érdekelt, hogy Bosz játékosként öt, sportigazgatóként pedig három évet húzott le az ősi rivális Feyenoordnál. Csak az számított, mit gondol az edző a futballról.

Bosz gondolatai pedig teljesen Ajax-konformnak bizonyultak.

Bosz már Feyenoord-játékosként is képes volt kocsiba pattanni és elvezetni Rotterdamból Amszterdamba, csak, hogy megnézze és kijegyzetelje Louis van Gaal edzéseit. Valósággal falta az információkat, rajongott a BL-csúcsokra törő Ajax szervezettségéért, miközben mindent elolvasott abból is, amit Johan Cruyff megosztott vízióiról. Amikor 2016-ban eljött a Vitesse-től, azért választotta a Maccabi Tel-Avivot következő klubjául, mert Jordi Cruyff volt ott a sportigazgató, és abban bízott, a fián keresztül még több jut el hozzá az apa örökségéből. Nem is kellett csalódnia.

A Johan Cruyfftól, Guardiolán át Jütgen Kloppig

Nem sokkal a halála előtt látogatott el hozzánk, Izraelbe. Egy hetet töltöttünk együtt. Rengeteget beszélgettünk – azaz én inkább csak hallgattam. Egy hét alatt annyi gondolatot adott át, annyi mindent megtanított, ami másképp legalább tíz évembe telt volna. Két meccsünket nézte meg, de minden edzésen ott volt, és mindenről elmondta a véleményét. Varázslatos volt

– emlékezett Bosz, aki 16 éves kora óta edzőnek készült, teljesen tudatosan legnagyobb példaképére.

Mindent leírtam, amit egykori edzőim mondtak nekem játékosként

– mesélte egy interjúban. De ez nem minden: folyamatosan olvas, tágítja látókörét, minden új információ érdekli. Amikor kijött Marti Perarnau könyve Pep Guardiola első müncheni szezonjának hátteréről, együltő helyében olvasta végig. Azóta is az egyik kedvenc olvasmánya, nyilván nem függetlenül attól, hogy a futball, amelyet ideálisnak tart, nagyban rímel a Manchester City-nél dolgozó katalán kolléga által preferált stílusra.

Szeretem a letámadást, igen. A Guardiola-féle Barcelonára mondták annak idején, hogy labdavesztés után három másodperc alatt akarja visszaszerezni a játékszert. Mi nem vagyunk a Barcelona, ezért én ehhez hozzáadtam kettőt, szóval nálunk most öt másodperces szabály van

– mesélte nevetve.

Bosz stílusa egyszerre naiv – a Vitesse-nél és a Heraclesnél ugyanúgy a félpályáig tolta a védekezést, mint most, az Ajaxnál – és modern. Amellett, hogy csapataival szereti birtokolni a labdát, a formációkat tekintve rugalmas, és bármikor tud váltani a három-, illetve négyvédős szerkezetek között is. A Vitesse-nél közepesnél alig jobb játékosokkal múlta felül a legerősebb holland csapatokat is, az Ajaxnál viszont már az emberanyag is adott a nagyratörő terveihez. Amik megvalósításához egyébként Jürgen Klopp alapelveit sem rest használni.

A labda visszaszerzésére az az ideális pillanat, amikor elveszítetted. Azonnal nyomást kell gyakorolnod a labdára, és ha jól szervezed meg a letámadásodat, mindjárt vissza is szerezheted. Nem számít, hogy a védelem mögött ott a fél pálya, ha van elegendő nyomás az ellenfél labdás játékosán, nyert ügyed van

– vallja és vegyük észre, ez egy az egyben a BL-döntős Borussia Dortmund által csúcsra járatott gegenpresszing leírása.

Ahhoz persze, hogy a dolgok működni kezdjenek Bosz keze alatt, szükség volt némi időre. Amikor például a PAOK nehézkes legyűrése (1-1, 2-1) után tükörsimán kiesett a BL selejtezőjében az FK Rosztov ellen (1-1, 1-4), kevesen gondolták volna, hogy ez a csendes, szürke kis könyvelőnek látszó szakember töri meg az Ajax két évtizedes átkát, és viszi újra nemzetközi kupadöntőbe a csapatot – pedig ez történt. Az őszi gyengébb szereplés miatt ugyan a bajnokság elúszott – 1999 óta először a Feyenoord ünnepelhetett az Eredevisiében -, ám az Európa Liga döntőjében még javíthat, sőt, minden feledtethet is az Ajax.

De vajon meg lehet-e tréfálni egy akkora gigászt, mint a Manchester United?

Ha az anyagi lehetőségekből indulunk ki, aligha. A Manchester United az elmúlt rövid időszakban is többet költött átigazolásokra, mint az Ajax a második világháborút követően összesen – ne feledjük, a hollandoknál egészen tavaly nyárig érvényben volt a szabály, miszerint 10 millió eurónál egyetlen új játékosért sem szabad többet fizetni. 2016-ban Arkadiusz Milik eladása törte meg a jeget (a lengyel csatér 27 millió euró ellenében költözött Nápolyba), ezt követően vette a bátorságot Marc Overmars, és szurkolt le rekordösszeget a fiatal brazil támadóért, David Neresért januárban.

Neresen kívül ráadásul szinte az összes többi igazolás is telitalálatnak bizonyult. A marokkói cselgép, Hakim Ziyech évek óta a holland bajnokság egyik nagy ígéretének számított, de nem volt kockázatmentes a megszerzése. Overmars meghúzta, Bosz pedig egyelőre kihozza a maximumot a középpályásból. A kolumbiai Davinson Sanchezt a szezon előtt senki nem ismerte, most az Ajax egyik legnagyobb értéke, akiért sorban állnak a nagyobb csapatok. És akkor az olyan szupertehetséges saját nevelésekről, mint Justin Kluivert – igen, az édesapa nyomdokain -, Mathijs de Ligt, vagy Kasper Dolberg, esetleg az annak idején Christian Eriksen helyére szerződtetett Davy Klaasen, még nem is beszéltünk.

Nincsen annyi pénzünk, hogy úgy költekezzünk, mint az európai riválisaink. Nevelünk, és fejlesztünk, ez a két célunk van. A saját magunk által kinevelt játékosainkkal akarunk eredményeket elérni, és ha ők elég jók az európai topcsapatoknak is, akkor azt gyorsan észre fogjuk venni

– ecsetelte van der Sar a Guardiannek.

És, hogy milyen játékosokat keres az Ajax? Ahogyan Peter Bosz – aki korábban maga is dolgozott átigazolásokért felelős sportigazgatóként – fogalmazott egy riportban, elsősorban az intelligenciát kell figyelniük. „Okos játékosokat akarok” – szögezte már le többször, Marc Overmars pedig tökéletesen teljesítette is a kérését. Nem véletlen, hogy az egykori villámgyors szélsőt már az Arsenallal is összeboronálták, holott a londoni klubnál egyelőre nem is létezik sportigazgatói pozíció.

Nem kell persze arra gondolni, hogy az Ajaxnál IQ-tesztet íratnak a fiatal tehetségekkel felvételi gyanánt: Bosz másfajta intelligenciát keres a játékosaiban.

Az intelligens játékosok előre gondolkodnak. Aki nem intelligens eléggé, az mindig csak reagál. Ha gyorsan gondolkodsz, ha előre látod a passzokat, akkor hirtelen gyorsnak fogsz tűnni a pályán is. Ha csak reagálsz, akkor folyamatosan késésben vagy – csak javítani tudod a hibáidat. Tudnod kell, mi fog történni, mielőtt az megtörténne, ez a futball alapja

– magyarázta Bosz.

És erről szól az Ajax filozófiája is. Előre látni, kiből lesz nagy játékos, előre észre venni, kiben van ott a szikra, az akarat, az alázat, a tehetség, az adottságok. „Különbözőnek kell lennünk, másképp kell csinálnunk, mint a többiek. Ez az egyetlen esélyünk

– mondta Bosz.

Van egy jó hírem az amszterdamiak szurkolóinak: ha van csapat, amitől igazán, teljesen, felfoghatatlanul nagy mértékben különbözik az Ajax, az éppen a Manchester United.

Source: 24 teszt