A Trónok harca semmi ehhez az erdélyi történethez képest

A XVI. század végén szinte napról napra változó, kaotikus állapotok uralkodtak Európa közepén. Az egymással váltakozó szerencsével hadakozó Habsburg és Oszmán Birodalom ütközőzónájában tucatnyi kis állam próbált ügyes, ámde a helyzet lényegéből fakadóan elvtelen és véres hintapolitikával fennmaradni. A korszak tökéletes tükörképe volt Havaselve vajdája, II. (Vitéz) Mihály, aki rövid időre megkaparintotta Erdélyt és Moldvát is, amiért a román nacionalista történetírás ma a „három román vajdaság első egyesítőjeként” ünnepli.

Valóban az volt? Nem, a legkevésbé sem, Drakula után viszont ő az a román történelmi személy, aki annak idején egész Európában komoly hírnévre tett szert, és ha rövid időre is, de tényleg nagy feltűnést keltett. A vajdáról Dr. Nagy Leventével, az ELTE BTK habilitált egyetemi docensével, a Román Filológiai Tanszék vezetőjével beszélgettünk.

Trónok harca itthon

A XVI. század végi Kárpát-medencében uralkodó állapotok bemutatása oldalakat tenne ki, de a legrövidebben így jellemezhetjük az akkori helyzetet:

mintha a Trónok harcának minden cselszövését, árulását, csatáját megszoroznánk kettővel. Mégis valós történelmi események közé evezünk, még ha csak vázlatosan is.

A Habsburgok és az Oszmánok között megkötött drinápolyi béke 1568-ban szentesítette a török addigi hódításait, elismerte Erdély státuszát – a szultán vazallusaként belső autonómiával rendelkezett –, és a dokumentum nyomán több mint 20 évig szüneteltek a nagy hadjáratok is. Közben persze mindkét fél csak a kedvező alkalmat várta a következő nyílt összecsapásra, ami végül 1591-ben jött el, és 15 éves háborúként vonult be a történelembe.

A kezdeti keresztény sikerek Erdély számára is felcsillantották a török iga lerázásának és az ország újraegyesítésének reményét, Báthory Zsigmond fejedelem ezért 1594-ben bejelentette csatlakozását a török ellen alakult Szent Ligához, Habsburg Rudolf osztrák császár és magyar király oldalán beszállt a harcokba. Példáján felbátorodva ugyanígy tett II. Mihály havaselvi vajda is.

Csakhogy a hadiszerencse megfordult, a fejedelem többször lemondott Rudolf javára, majd mégis visszatért, legvégül Lengyelországból hazatérő unokaöccsére, Báthory András bíborosra bízta Erdélyt 1599 márciusában. András, miként a lengyel udvar is a törökkel való béke híve volt, trónra lépése Mihályt elzárta volna szövetségeseitől, és nyilván Rudolfnak sem volt érdeke, hogy Erdély elhagyja a ligát. Itt értünk el történetünk valódi témájához, és adjuk át a szót teljes egészében Nagy Leventének.

Báthory segítette – maga ellen

Mihály már 1598 nyarán szövetséget kötött a Habsburg császárral, aki Mihály vajda segítségének fejében ötezer, a havaselvi vajda parancsnoksága alatt harcoló, zsoldos  kiállítását és fizetését vállalta. Valójában e szövetség okán csatlakozott a vajdaság a Szent Liga harcaihoz. Báthory András trónra lépése a fent említett módon írta át a helyi viszonyokat, erre Vitéz kockázatos manőverben kezdett. El kell ismerni, nagyon ügyesen, sikerrel véghez is vitte tervét.

Letette a hűségesküt az új fejedelem előtt, miközben a császár prágai udvarában Rudolftól engedélyt, sőt parancsot szerzett arra, hogy katonai erővel űzze el Andrást, és Erdélyt adja át a Habsburgoknak.

Báthoryt prágai kémei figyelmeztették az árulásra, de nem hitt nekik: Mihály annak rendje és módja szerint esküdözött, folyjon ki a szeme, száradjon le a keze, ha Erdély ellen fordul

– jegyzi meg Nagy Levente.

Ehhez tartotta magát akkor is, amikor 1599 őszén havasalföldi hadak gyülekeztek a Kárpátok keleti lejtőinél, és a fejedelem kérdőre vonta. A török ellen készül – üzente vissza, a hadjárathoz pedig még ellátmányt és szekereket is kért: megkapta, majd október elején ezeket is felhasználva bevonult az erdélyi fejedelemség területére.

Székelyek a havasalföldi seregben

Három hétig folytak a tárgyalások, Mihály Rudolf parancsára hivatkozva a fejedelem távozását követelte, a hatalmat ő maga vette volna át helytartóként. Megegyezésre érthető módon nem jutottak, a vajda október 28-án Sellenberknél legyőzte az erdélyi hadat, a menekülő bíboros-fejedelmet székely harcosok elfogták és megölték. Győzelmének kulcsa a Rudolf pénzén fogadott, rendkívül magas harcértékű zsoldossereg, és a székelyek csatlakozása volt.

De mit kerestek székely katonák Mihály mellett saját fejedelmük ellenében? A vajda szó szerint megvezette őket:

Hamisíttatott egy oklevelet Rudolf nevében, amely az ősi székely szabadság visszaállítását ígérte a csatlakozás fejében. Egy másik dokumentumról még a király valódi pecsétjét is ügyesen rászerkesztették, ezt Mihály azon titkára írta le később, aki részese volt a csalásnak

– emeli ki a történész.

Nem csoda, hogy tömegesen fogtak fegyvert, egyes becslések szerint 10, mások úgy tudják 20 ezren harcoltak a havasalföldi hadak mellett. Érdemes azt is tudni, hogy a „székely nemzet” szemében a Báthory név amúgy is vörös posztó volt, a család jó néhány tagja aktív részese volt a hajdan szabad, katonáskodó székelység jobbágysorba süllyesztésének. Más kérdés, hogy ez történelmi szükségszerűség volt, ez az érintettek közül érthető módon senkit nem érdekelt.

Sokat akart, de tett is érte

Mihály tehát egyedül maradt a csatatéren, bevonult Gyulafehérvárra, ahol a rendek az interregnumra és a magyar király akaratára való tekintettel fanyalogva, de megválasztották Vitéz Mihályt Erdély helytartójának 1599 novemberének végén. Teljes volt a siker, Rudolf helytartói hamarosan meg is érkeztek a tartomány átvételére, ám a vajdának fejébe szállt a dicsőség, merész terveket dédelgetett.

Esze ágában sem volt átadni Erdélyt, ehelyett fejedelmi rangot követelt úgy, hogy uralma a korszakban az ismét királyi kézre került, Partiumnak nevezett magyar megyékre is kiterjedjen. Erről persze szó sem lehetett, hónapokig tartó huzavona kezdődött.

Közben pedig otthon a bojárok összeesküvést szerveztek ellene moldvai támogatással, Mihálynak lépnie kellett, nehogy két szék között végül a padlón találja magát. Ügyes politikus, nagyszerű hadvezér volt, 1600 májusában villámgyorsan elfoglalta Moldvát és elűzte annak lengyelbarát uralkodóját, Jeremiást, magát kiáltatta ki vajdává. Ezzel mondhatni két legyet ütött egy csapásra, és itt jön a „három román vajdaság egyesítésének” kérdése.

Semmi nem egyesült

Néhány hónapig ő volt Moldva és Havasalföld vajdája, de a két területet személyén kívül semmi más nem kötötte össze, úgy hívják, perszonálunió és igen gyakori a történelemben.

Erdély egészen más, Mihály itt közjogi értelemben a király kormányzói jogkörrel – ami véletlenül sem tévesztendő össze az uralkodói jogkörrel – felruházott megbízottja volt arra a rövid időre, amíg a király helytartói meg nem érkeztek. Utána már hatalombitorlónak számít minden szempontból.

A »vajdaságok« egyesítéséről beszélni nagyjából olyan történelmietlen, mintha azt mondanánk, Magyarország és Románia egyesült, amikor a román hadsereg 1919-ben bevonult Budapestre

– fogalmaz Nagy Levente. Hozzáteszi: ő maga úgy címezte magát, hogy Moldva, Havasalföld, Erdély ura és fejedelme, de emögött nem volt semmiféle politikai koncepció.

Ugyanezt a címet használta Báthory Zsigmond is 1595-től, miután szövetséget kötött a moldvai és a havasalföldi vajdával, aki történetesen épp Mihály volt. A két román vajad hűbérurának ismerte el Báthoryt, de még ez sem jelentette azt, hogy a három tartomány egyesült volna.

Kegyelemre lelt, majd meggyilkolták

Vegyük vissza történetünk fonalát, Mihály alkudozását Habsburg Rudolf császár igen rövid úton megunta, ahogy lehetősége nyílott rá, a korszak legjobb hadvezérét, Giorgio Bastát küldte ellene, aki 1600. szeptember 18-án döntő vereséget mért az önjelölt kormányzóra. Moldvába lengyel segítséggel visszatért Jeremiás, Havaselvén pedig újabb bojárlázadás indult – Mihály ekkor előre menekült, egyenesen Prágába, a császár színe elé 1601 elején.

Ma sem tudjuk, hogyan szerezte vissza Rudolf bizalmát, a legvadabb elképzelések szerint főhercegnői rangú szeretők segítették, innentől kezdve az egész Nagy Levente szavai szerint tényleg egy kalandregény. A lényeg, hogy újabb komoly megbízást kapott, bár lehet, ebben már a halálos ítéletét is megírták.

Történt ugyanis, hogy Báthory Zsigmond ismét átvette Erdély irányítását, teljes volt a káosz, az udvar Basta generálist és Mihály vajdát küldte vissza rendet tenni. Goroszlónál augusztus elején döntő győzelmet arattak, szűk egy héttel ezután Basta vallon zsoldosai megölték Vitéz Mihályt. Orgyilkosság volt, okát csak találgathatjuk. Annyi gyakorlatilag biztos, hogy Basta saját indíttatásból nem követett volna el ilyet, ehhez az udvar parancsa kellett, és az sem igazán kérdés, miért lehetett útban egy ennyire önfejű politikus. Csak az nem tisztázott, miért éppen ekkor.

Elképzelhető, mivel Mihály valóban kiváló hadvezér volt, Rudolf még utoljára kihasználta e képességeit, ami ugye párosult erdélyi tapasztalataival és kapcsolataival. Másrészt a fenti előnyök mellett nyilván a császári fővárosban elkövetett politikai gyilkosság sem vette volna ki jól magát, az udvar így térben és időben is elhatárolódhatott.

Tehetséges condottiere

Összességében II. (Vitéz) Mihályról, Havaselve vajdájáról elmondhatjuk, nagyszerű hadvezér és politikus volt, zseniálisan mozgatta a szálakat, amíg erre lehetősége volt. Mindig elment a falig, a végén azonban rajtavesztett. Ő volt például az egyetlen Kárpátokon túli vajda, aki saját szakállára meg merte támadni Erdélyt. Persze török támogatással, unszolással vagy kényszerrel többen is vállalkoztak erre, de Mihálynak ez saját döntése volt és sikerre is vitte.

Emellett Nagy Levente kiemeli, hogy a kor színvonalán igazi „médiacelebnek” számított, Dracula után ő volt az a román származású államférfi, akiről a legtöbb híradás járta be Európát – és nem azért, mert olyan jelentős tetteket hajtott végre, hanem mert értett hozzá, hogyan kerüljön a „címlapokra”.

Kiemelt kép: Constantin Lecca: Vitéz Mihály halála. Forrás: Wikipedia