Az objektív újságírás halott, de valójában nem is élt sohasem

Sok ember úgy gondol az objektivitásra mint célra, nem pedig úgy, mint eszközre

– írja Unfreedom of the Press című könyve elején Mark R. Levin. A 62 éves sztárszerző kötete a kortárs nyilvánosság, főként napjaink újságírásának legfontosabb dilemmáit is felveti.

Levin már Ronald Reagan stábjában is dolgozott, számos sikerkönyv szerzője, politikai műsort vezet a Donald Trump amerikai elnök fontos támogatójaként ismert Fox News csatornán, volt a Conservative Review című folyóirat főszerkesztője, azaz a konzervatív gondolat ismert képviselőinek egyike. Ennek fényében nem meglepő, ha rengeteg energiát fektet könyvében arra, hogy a demokraták elkötelezett támogatójának politikai pozíciójába helyezze a sajtót a New York Times-tól a CNN-ig. Noha érvelése éppen ebben inog, miközben eredeti és a kortárs nyilvánosság problémáit lényeglátóan kiemelő, bíráló gondolatai az újságírás egészének dilemmáira érvényesek. Ilyen például az objektivitás ügye.

Objektív újságírás és a tulajdonságok nélküli ember

Manapság a pártos, kizárólag piactól távoli, koszos, azaz politikai pénzből eltartott média szerte a világon sok erőfeszítéssel igyekszik hitelteleníteni az „objektív” médiát. Ezt azért teheti, mert sokan – ahogyan arra Levin is felhívja a figyelmet – valóban eltévedtek a fogalmak tengerében, így az objektivitás fogalma újraértelmeződött: mintha cél lenne, nem pedig eszköz.

Márpedig ebben az értelemben az objektív újságírás nemcsak halott, de nem is élt sohasem.

Elvégre nem létezik emberi döntések nélkül készülő médiatermék. Amikor a fotós fényképezőgépet vesz a kezébe, egyéni látásmódja, újsága képi világa, elvégzett iskolái, munkahelyi vezetőjének ízlése is szerepet játszik abban, hogyan komponálja meg a képet. Ha léteznének objektív mércéi a jó képnek, nem zsűrik határoznának a szakma legfontosabb díjairól, hiszen pontosan mérhetőek lennének a teljesítmények. Egy riport megírásakor az újságíró a hatást keresi, a megismert esemény, ember, történet dramatikus vagy tréfás, érzelemgazdag vagy egyedi feldolgozása a célja, ennek érdekében szelektál az elmondottak alapján, választ első és utolsó mondatot, készíti el a hite szerint legjobb minőségű szöveget. Egy címlapra sem véletlenül kerülnek cikkek, objektív mércék viszont nem meghatározhatók. Melyik a nagyobb sztori? Melyik érint több embert? Melyik váltja ki a legnagyobb hatást? Melyik cikk fontosabb az olvasóknak, melyik érdekelheti őket jobban, melyik illeszkedik inkább a lap identitásához?

Ha például a halottak száma objektív mérce lenne, a napi iraki hírösszefoglaló leszorította volna a Charlie Hebdo elleni terrortámadást, elvégre a terrorakció nyomán „csupán” tizenketten haltak meg. De ez nyilván nem történhet meg, mert valójában ezernyi változó játszik szerepet a döntésekben: az újság identitása, a földrajzi közelség, a közélet, a fogyasztók olvasottsági mutatókban látható érdeklődése, a szerkesztőség norma- és értékrendszere, a sor folytatható.

#img-comparison-2ca190b300b4fd6de22e4c24d569a16f .twentytwenty-before-label:before { content: ‘Charlie Hebdo’; } #img-comparison-2ca190b300b4fd6de22e4c24d569a16f .twentytwenty-after-label:before { content: ‘Robbantás Irakban’; }

Fotó: Philippe Dupeyrat / AFP – Haydar Hadi / Anadolu Agency / AFP

Még egy mínuszos hír címválasztása is kérdéseket vet fel. Tegyük fel, hogy, mondjuk, 2009-ben a Magyar Távirati Iroda közzétett egy adatot, amely szerint a munkanélküliség 7,4 százalék. A Magyar Nemzet adhatta azt a címet: nőtt a munkanélküliség, a Népszabadság azt: csökkent a munkanélküliség. Hazudott-e bárki is? Nem feltétlenül, hiszen az egyik lap – a válság idején még csak el sem ítélhető módon – hasonlíthatta a három hónappal korábbi, a másik az egy esztendővel korábbi adathoz az új számot.

Nyilván százezernyi hasonló dilemmát felsorolhatnánk, éppen ezért fontos, amit Levin előirányoz, hogy az objektivitás fogalmát a helyére tereljük. Ez ugyanis ideális esetben sokkal inkább azt jelenti:

azonos normák és szabályok vonatkoznak mindenkor mindenkire, minek nyomán politikai, piaci pozíciók nem befolyásolják az újság eljárását a cikk készítésekor. 

Ez máris mutatja, miért lesz még inkább szembetűnő a magyar kormánypárti média propagandaszekciójának újságírás-tagadása a Fox News sztárja szerint. Elég csak megnézni, az úgynevezett ténycikkeknél megkérdezik-e az érintetett, amikor dokumentum nélkül vagy hamis bizonyítékra támaszkodva állítanak valamit. Egyáltalán: bármilyen módon érvényesítik-e a kormánypártnál az ellenzéknél használt eszközeiket. Elképzelhető-e, hogy ha Horváth Csaba fideszes színekben igyekszik a választás után átláthatatlanabbá tenni a kerület gazdálkodását, épp olyan formában jelenik meg, mintha szocialista színekben teszi ezt? (Az ügyet az Átlátszó, azaz független médium írta meg, ami szép példa az objektív eszközrendszer használatára: éppen azt a szöveget írták meg, amelyet fideszes polgármester hasonló akciójáról írtak volna.)

Ha nem objektív, akkor miért higgyek neki?

Bár a fentiek okán sohasem létezett az objektív újságírás, az objektív eszközök alkalmazása, a fair eljárás össze kell, hogy kapcsolódjon a függetlenséggel, amelyet a pártmédiák szintén igyekeznek új tartalommal megtölteni, mintha az értékektől, eszméktől, normáktól való függetlenséget jelölne. Ám ez nem normáktól, értékektől, hanem pártoktól, gazdasági hatalmaktól való függetlenséget jelez, azaz legfőként azt:

a szerkesztőség saját norma- és értékrendje alapján határoz úgy, hogy döntései során sem pártok politikai, sem vállalatok gazdasági érdekeit nem szolgálja. Célja az olvasók tökéletes kiszolgálása olyan módon, hogy a tartalom előállításakor és publikálásakor a szakmai és a szerkesztőség normarendszere szerint jár el.

Ugyanakkor a Levin könyvéből fakadó legfontosabb következtetés, hogy lehetetlen megelégedni azzal, hogy objektív eszközökkel fair és független újságírásra törekszünk. Méghozzá azért, mert a hibák sorozata ebben a keretrendszerben is elkerülhetetlen. A standardok mellett is léteznek olyan erős közös hitek, meggyőződések, vezetői akaratok, súlyos egyéni normaszegések, felfoghatatlan vakságok, amelyek elgondolhatatlan tévedésekhez, szélsőséges és ritka esetben egyenesen társadalmi károkhoz vezetnek.

Levin példái ebben az ügyben, noha állítása fényében ironikusan egyoldalúak, legalább ennyire fontosak. Emlegeti a The New York Times holokausztról szóló beszámolóit, miként a lap cikkeit Sztálin legmocskosabb akcióinak egyikéről, Ukrajna kiéheztetéséről, amibe milliók haltak bele. Malcolm Muggeridge, a Manchester Guardianben már 1933-ban helyszíni riportot közölt az emberpusztító merényletről, arról írt, hogy a helyieknek hetekig nincs mit enniük. A kötet szerint hasonló hangvételű dolgozatok jelentek meg a Le Figaróban vagy éppen a Neue Zürcher Zeitungban is. Ugyanakkor Walter Duranty, a The New York Times moszkvai tudósítója megkérdőjelezte a helyzet súlyosságát. Volt, hogy így összegezett:

Az oroszok éhesek, de nem éheznek.

Ha ez nem lenne elég, később egyenesen cáfolta a Muggeridge-t követő Guardian-hírlapíró Gareth Jones állításait, leszögezte, hogy a tudósítók missziója, hogy a nagy képet mutassák meg, ne részleteket. A történelem ebben az ügyben meglehetősen radikális választ arra a kérdésre, melyikük értékelte pontosabban a helyzetet, amennyiben három millióan haltak éhen.

Levin példái leginkább arra szolgálnak, hogy a New York Times hitelességét megkérdőjelezzék, ám felvetésében számunkra az érdekesebb, képes-e a szerkesztőség reagálni saját tévedésére, a példa szerint egyenesen bűnére.

Ami biztos: az újságírás alapja a bizalom. Azaz a médiumok arra építik márkájukat, hogy megbízhatnak benne olvasóik, a fogyasztott tartalom pontos, hiteles, kiállja az igazság próbáját. Ez nyilvánvalóan azért fontos, mert a fogyasztónak nincs lehetősége, ideje, eszköze utána menni az egyes információknak, ezért számára kulcskérdés, hogy a közéleti vitában, információszerzésben kire támaszkodik. Az idézett esetben nyilvánvaló, hogy a lap – szintén bizalmon alapuló – minőségbiztosítási rendszere csődöt mondott. Egyszerűen túl sokáig bíztak meg a kollégájukban, túl sokáig nem ismerték fel vakságát vagy szovjet szimpátiáját. (Egy vitában persze Levin a fejemhez vágná, hogy ezzel egyúttal azt állítom: nem szándékosan és következetesen vezette félre a nyilvánosságot a lap. Azt felelném: igen, ezt feltételezem, mert az igazságkereső újságírók egyszerűen ráborították volna az asztalt a szerkesztőkre, ha kiderült volna, hogy tudtukkal közölnek hazug szövegeket saját cikkeik mellett.)

Hogy ilyen tévútjárás megtörténik majd még egyes szerkesztőségekben, nem kérdés. Komplett lapok lehetnek foglyai egyes munkatársak, döntéshozók világlátásának, aktivizmusának, személyes szimpátiájának, kapcsolatrendszerének, választott eszméjének, emberi gyarlóságának vagy egyszerűen tévedésének. A kérdés az, a szervezet képes-e felismerni e rabságát, önreflektíven reagálni a helyzetre. Azaz léteznek-e eszközei és képességei ahhoz, hogy felszámolja a kialakult helyzetet, és úgy alakítsa munkafolyamatait, hogy többé hasonló ne fordulhasson elő. Ennek egyik eszköze az intellektuális sokféleség. Azaz a szerkesztőség szabadsága és nyitottsága, amennyiben különböző világlátású, de a szakma iránt hasonló elkötelezettségű tagjai képesek nyílt vitákban felszámolni a kövesedő buborékokat. (Egyébként teljesen hétköznapi eszköz például a témák privatizációjának felszámolása, azaz ha többen írnak ugyanarról a területről, egyszerűen nem fordulhatna elő totális tévedéssorozat.)

Elméletileg nyilván tudjuk a megoldást, ám ennek ellenére nehézkes a korrekció. Ennek bizonyítéka az a szakmai kudarcsorozat, amelyet az amerikai mainstream média a Donald Trump és az oroszok kapcsolatát feltáró nyomozás előtt, közben és után bemutatott. Utólag legalábbis érthetetlen, miként szaladt a komplett anitrumpista oldal szembe saját normarendszerével és lett foglya még tények hiányában is a gondolatnak, hogy Trump kvázi orosz ügynök.

Glenn Greenwald, a Snowden-üggyel világhírűvé vált oknyomozó újságíró például összegyűjtötte a tíz legborzasztóbb hibáját a médiának. A felsorolásban helyet kap a Washington Post éppúgy, mint a CNN. A lajstrom meghökkentő, például a névtelen források kergették bajba az újságírókat, aminek egyszerű az oka:

olyanoknak is hinni akartak, akikben nem lehetett bízni. Azaz politikai preferenciáik egyszerűen elhomályosították látásukat. Ilyen esetben jó mérce: Barack Obamáról lehozták-e volna ugyanazt a sztorit ugyanannyi és ugyanannyira erős információ alapján?

Ha a válasz igen, akkor az objektív eszközrendszer működött, ám nem voltak elég figyelmesek, körültekintőek, tévedtek. Ha a válasz nem, akkor politikai pozíciót vettek fel, és Trump eltávolításának célja elnyomta újságírói hivatásuk normarendszerét (ahogyan Greenwald szerint ugyanezt láttuk 2002-2003-ban, amikor Szaddám Huszein iraki diktátor jelentette fenyegetést túlozták el a tényektől távoli térben). Egyébként erre utal – Levin idézete szerint – Jill Ambramson, a The New York Times korábbi vezetője, aki könyvében azt írta:

Anti-Trump újság lettünk. Nem ez a munkánk. Ez politikai pozíció. Bizonyos értelemben politikai aktivistákká váltunk. ami nem újságírás.

Már az erről való beszéd is az önreflexió része.

Az újság szent, a politika szabad

Amihez jó tudni: az újság alapvetően reakciós, nem proakítv szereplője a nyilvánosságnak. A média – mint azt neve kódolja – közvetítő, nem pedig politikaformáló szerepre jött létre. Ugyanakkor ismét problémába botlunk: ehhez sincs objektív mérőrendszer, valójában puha határokat látunk. Hiszen a véleménycikkek például nyilvánvalóan a közvélemény formálásának eszközei, de erős és legitim érvek szólnak amellett, hogy már a témaválasztás is e kategóriába sorolható, és aztán napestig beszélhetnénk még el a dilemmákat.

Van, amelyiknek eldöntésében segít az objektív eszközrendszer: az ellenőrző funkció alkalmazása nyilvánvalóan normatív feladat, azaz természetes tematizációs szerephez kapcsolódik. Ez ugyanis érvényesíthető minden hatalmi pozícióban lévő politikusra, azaz nem kapcsolódik semmilyen politikai vitához, valójában nem érinti a tematizációs versenyt, hiszen csak a piszkosokat érheti el az igazságot kereső újságírók tényfeltáró munkája.

Ezzel szemben az aktivizmusra jó példa a klímaváltozás ügye.

A tudományos konszenzus szerint zajlik a klímaváltozás. Ez tény. Ezen túl azonban politikai verseny kezdődik abban, hogy klímakatasztrófát látunk-e, amelyben az emberi tevékenység szerepe-e a meghatározó, s valóban ez a legfontosabb kortárs probléma-e.

Hogy szerintem azok egyike, nem kérdés. De annak gondolom a globális egyenlőtlenségeket és az oktatási rendszerek társadalmi mobilitást gyilkoló valóságát is, kollégáim pedig alighanem tucatnyi más ügyet sorolnának még ide.

És nem a média feladata eldönteni, melyik az első, melyik a második, s melyik a harmadik. A problémát akarják megkerülni, akik a médiától várják a problémák sorba pakolását, illetve azoknak a képviseletét.

Elsősorban a politikai pártok, a civilek, nem pedig a néplapok, tömegmédiumok dolga megvívni a politikai térben a témák közötti meccset, támogatottságot szerezni ügyeikhez, megnyerni a polgárok többségét az álláspontjuknak.

Amikor az érintettek a médiától várják, hogy előre menjen, tegye normává, hogy a klímaválság az első számú probléma, akkor elkerülik a vitát, valamint nem foglalkoznak azzal, hogy többséget szervezzenek véleményük mellé.

Az ugyanis csak vélemény tud lenni, hogy melyik téma a legfontosabb. S mindig, mindegyik ilyen állításnak van alternatívája. A média feladata, hogy ezeket bemutassa, azt pedig az ügyeket felkaroló pártok támogatottsága, a vele foglalkozó pártok száma, a civilek ereje és az olvasók érdeklődése együtt dönti el, az újságok mennyire mélyednek el benne. Az ugyanis a nyilvánosság és a közéleti vita teljes félreértése, amikor az elit normává szeretne emelni valamilyen témát, amelyhez a közéleti vitát nem kívánja megvívni.

Így szoktak elesni olyan ügyek, mint például a melegházasság kérdése, amelyben legitim érvek csapnak össze, ám akadnak, akik azzal próbálják lezárni a vitát: 2019 van. Fájdalom, ez a közlés nem jelent az égvilágon semmit. Mert 2019-ben éppúgy legitim érvelni a melegházasság ellen és mellett, mint 1989-ben, ahogyan igaz ez a halálbüntetésre is, mert a vitáknak és a véleményeknek nincs vége: a társadalom többségét, kultúráját kell megnyerni az álláspontokhoz.

Ezekkel a példákkal csak azt akartam érzékeltetni, hogy a politikai, a gazdasági érdekcsoportok mindig a médiát akarják használni, hogy érvényesítsék szándékaikat, a nyilvánosságot eszközként használva érjék el céljaikat. A média legfontosabb feladata pedig, hogy soha senki ne használhassa. Ennek szükséges feltétele az objektív eszközrendszer alkalmazása, valamint az, hogy a média célja mindig az olvasók informálása, szórakoztatása, a hatalom ellenőrzése legyen, és sohasem a hatalom szolgálata és az olvasók irányítása.

És ha az adott médium legjobb tudása, a hivatás normarendszere szerint jár el, akkor sem lesz objektív, mert ahogyan már mondtam, az objektív újságírás halott. Cserébe a fair újságírás legjobb korszakát élheti. Mert éppen akkor van leginkább olthatatlan igény az igazságra való törekvésre, amikor a legtöbben, a legkülönfélébb eszközökkel próbálják elérni, hogy ne legyen többé igazság.

Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az súlyos viták tárgya lehet, az újságnak, mit, hogyan kell csinálnia, mikor, mit tehet, miként felelhet meg szakmája igazságának, de egy biztos:

az újság, ha újság akar lenni, mindörökké ugyanazzal áll szemben: a hazugsággal.