Göröngyös utat kellett bejárniuk száz év alatt a kerekesszékeseknek

„A hazai mozgássérült-ellátás vérkeringésébe nem az érintettségem miatt kerültem, bár elsőtől negyedikig tehermentesítő járógéppel jártam. Többet nyomhatott a latban, hogy a szüleim korán meghaltak, így negyedikes koromban állami gondozásba kerültem. Ott kitanultam a kertész szakmát, ami után egy ismerősöm megkérdezte, nem szeretnék-e mozgássérült gyerekeknek kertészetet tanítani. A többi iskolámat érettségitől a diplomáig esti tagozaton végeztem, és bekerültem a Budapesti Mozgásjavító Iskola Gyöngyvirág utcai kertészetébe. A sors fintora, hogy ebben a kertben rendszeresen játszottam gyerekkoromban” – mesél a magyarországi mozgáskorlátozott-ellátás egyik kulcsfigurája, Nádas Pál arról, hogyan indult a mintegy négy évtizedes pályafutása.

Az említett gyermekkori felvételen a szemben ülő testvér, a később világhírű íróvá cseperedett, Péter balján álló Nádas Pálnak, mint mondja, „nem voltak rossz emlékeim a gyerekkoromról, az elsődleges célom mégis az volt, hogy az otthonban lévő gyerekek jobb körülmények között éljenek, mint ami állami gondozottként nekem adatott”. A svábhegyi arborétumot, vagyis a kertet, amely a gyerekkora és a szakmai pályafutása között a hidat jelentette, 2005-ben bezárták, a telket eladták, a búcsúztatón Nádas Pál mondott beszédet.

A Gyöngyvirág utcai arborétum anyaintézményét, az 1964-es átnevezésekor Budapesti Mozgásjavító Iskolává átkeresztelt zuglói intézményt, melynek Nádas Pál 1987-től 2012-ig volt az igazgatója, 1903-ban alapították. Akkor még úgy hívták: Nyomorék Gyermekek Országos Otthona. „A nyomorék jelző akkor még nem számított pejoratívnak. Az intézmény célja az oktatás, a gyógyítás és a szakképzés szentháromságának a megteremtése volt.”

A bentlakásos iskolába többnyire 4–5 évesen kerültek be a gyerekek. A fővárosban itt vezették be elsőként a hatosztályos helyett a nyolcosztályos elemit, ami után féltucat szakma közül lehetett választani. A cél az volt, magyarázza a később a hazai mozgássérült-ellátás és a paralimpiai mozgalom történetét kutatóként is feltáró Nádas, hogy a családok és a társadalom önálló, önmagáról gondoskodni képes felnőttet kapjon vissza.

„A kertészkedésen kívül a cipészkedést, a bőrdíszművességet, a szabást, a varrást lehetett kitanulni. Gyakori volt, hogy ezeket a szakmákat mozgássérült emberek végezték, elfogadott volt az érdekükben megvalósuló pozitív diszkrimináció. Amikor még édesapámmal laktunk a Pozsonyi úton, többnyire engem szalajtottak cipőt sarkaltatni. Az utcában lévő cipészműhely is egy nyomorék bácsié volt” – idézi fel Nádas.

Jobb híján rideg integráció zajlott

Ahhoz, hogy a mozgáskorlátozott gyerekek a normál iskolákban a többiekkel együtt tanuljanak, a legtöbb feltétel nem volt adott. „Létezett ugyan integrált oktatás, már csak azért is, mert a vidéki települések jó részében még csak nem is hallottak a Mozgásjavítóról, ez úgynevezett rideg integráció volt. A gyerekek úgy boldogultak, ahogy tudtak, szakmai segítséget nem kaptak hozzá. Egészen 1982-ig egy ad hoc beiskolázási bizottság döntötte el, hogy ki járhat a többségi iskolába és kinek kell a gyógypedagógiai intézményekben tanulnia. A bizottság előtt azonban nem volt kötelező megjelenni” – mesél a speciális nevelési igényű gyerekek államszocializmusbeli beiskolázásának útvesztőiről Márkus Eszter, az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karának docense.

A súlyosabban sérült gyerekek sokszor teljesen kiestek az oktatási rendszerből. Igaz, a mozgáskorlátozottak csoportján belül jóval kisebb volt a súlyosan vagy teljesen mozgásképtelen gyerekek (és felnőttek) aránya. Az orvostudomány akkori eszközei mellett például a súlyos oxigénhiányos állapotban született csecsemők túlnyomó többsége nem maradt életben. Márkus a saját gyerekkori tapasztalatairól azt mesélte, hogy „egész gyerek- és fiatal koromból egyetlen mozgássérült kortársra emlékszem, a gimnáziumból. A családok sokszor elrejtették az érintetteket. Még egy évtizede is hallottam olyan esetről, amikor a falusi asszonynak csak a halálakor derült ki, hogy van egy – akkor már felnőtt – mozgáskorlátozott fia. Még a szomszédok sem tudtak a létezéséről.”

A falvakban ellátás nem volt, de az élet nem állt meg

Az ellátás sajátosságait jól példázzák a mozgássérültek érdekképviseletének kiépítésében oroszlánrészt vállaló Hegedüs Lajos személyes tapasztalatai. A „civilben” ügyvédként dolgozó Hegedüs 1952-ben, kétéves kora előtt bénult meg részlegesen a gyermekparalízis-járvány következtében. A dunántúli kis faluban, ahol született, nem volt óvoda, iskolába együtt járt a többi gyerekkel. „Egy ilyen kis faluban senki nem hallott gyógypedagógiai módszerekről, viszont a szó legnemesebb értelmében pedagógusok tanítottak: még tornából sem kaptam felmentést, a tanár egyszerűen olyan feladatokat adott, amiket meg tudtam csinálni. Focizás közben a járógép még előnyt is jelentett, ha abba valaki belerúgott, többet engem biztos nem támadott. Otthon éppúgy etettem a jószágokat, itattam a lovakat, mintha semmi bajom nem lett volna, legfeljebb kicsit lassabban ment. Igaz, anyámnak a hátán kellett felvinnie a lépcsőkön a gyógytornára, az osztálytársaim közül pedig mindig volt valaki, aki vitte a táskámat, amíg nem tanultam meg biciklivel járni.”

Hegedüs már kamasz volt, amikor először találkozott más mozgássérültekkel, a fővárosban, ahová a rekonstrukciós műtétjeire kellett járnia. Itt ismerkedett meg a később ugyancsak jogi végzettséget szerző Chikán Csabával és Dallos Jánossal, valamint Ráday Sándorral, utóbbi négyvégtagsérült mérnökként később a hazai akadálymentesítés élharcosa lett. Sorstársaival először regionális érdekképviseleti szervezeteket alapítottak, Hegedüs például Somogy megyében. 1981-ben életre hívták a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségét.

Hegedüs szerint nem ideológiai körülmények állnak annak hátterében, hogy a mozgássérültek akkor is és még mindig részleges szegregációban élnek. „Bár az, hogy a fizikai környezet nem akadálymentes, hozzájárul, hogy a mozgáskorlátozottak nem tudnak a többségi társadalomba integrálódni, de ennek legalább olyan fontosak a mentális akadályai. Sok esetben a szülők rekesztik ki a saját gyereküket, érdekvédőként sokszor épp velük kell küzdenem, hogy engedjék a gyerekeiket felnőni, hagyják őket úgy élni, ahogy tudnak.” Mindez a sorsközösség elutasításához is vezethetett akár. Az érdekvédelemben négy évtizede aktív Hegedüs megemlítette, hogy a rendezvényeiken való szereplést egy ismert hazai paraszupersztár például azzal utasította vissza, hogy „nekem semmi közöm hozzátok”.

Élnének, mint mások, ha a fejekben akadálymentesség lenne

Bár a végtagműtétek okairól és körülményeiről az 1970-es évektől több mint egy évtizeden át képriportokat készítő Urbán Tamás fotóriporter elsősorban a veszteség társadalmi vonatkozásaira igyekezett a képeivel rámutatni, kérdésünkre felidézte egy személyes élményét is. A sokat próbált, baleseti és bűnügyi helyszíneken, börtönökben, nevelőotthonokban, prostituáltak és futtatóik által elfoglalt városrészekben dolgozó fotóriporter azt emelte ki, hogy szakmai pályafutása legmegrázóbb pillanata az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben érte.

„Főként a rehabilitációs osztályon, a tornaórákon dolgoztam, de előfordult, hogy amputációs műtétet fényképeztem végig. Egy ilyen alkalommal ott felejtettem a fénymérőmet, amiért muszáj volt visszamennem. A műtőben, ahol előtte órákon át néztem a lencsén keresztül az amputáció minden apró részletét, már senki nem volt. Az operáció alatt a munkára koncentráltam, dolgozott bennem az adrenalin, de akkor, a sarokba pillantva hirtelen megszédültem, egy pillanatra elsötétült előttem a világ. Négy-öt láb volt egymás hegyén-hátán a sarokban, az aznapi operációkból visszamaradt végtagok. Soha nem fogom elfelejteni, a pályafutásom legmegrázóbb pillanata volt.”

Urbán, a munkáira egyébként jellemző módon, ezúttal is a portréalanyai mindennapjainak szerves részévé vált: „úgy éreztem, a többség kiközösíti ezeket az embereket, az utcán nagy ívben kikerülték őket, másképp viselkedtek velük, mint a többiekkel. Szerettem volna bebizonyítani, hogy éppúgy élhetnének, mint bárki más. A rehabilitációs intézetben volt egy orvos barátom, Klauber András, elhatároztuk, hogy szervezünk a mozgássérült fiataloknak egy balatoni táborozást. Szereztünk az Expressz utazási irodától egy kempinget, és 30 embernek egy hétre elegendő ellátást. A táborhelyet előtte át kellett kissé alakítani, de az élmény mindenkinek felejthetetlen volt.”

A fotóriporter Urbán és az érdekvédelmi aktivista Hegedűs nem tudtak ugyan egymás munkájáról, mégis szinte hajszálpontosan ugyanazt élték át. Az első MEOSZ-szervezésű balatoni tábort Hegedűsék 1982-ben rendezték Balatonfenyvesen, amit több táborozás is követett Fonyódligeten, majd Siófokon. „A kempingek nem voltak akadálymentesek, de használhatóak voltak: a földszintes épületek 2-3 lépcsőfokát rámpákkal hidaltuk át, ha leszereltük az oldalpanelt vagy az ajtót, a vécébe és a zuhanyzóba épp befért a kerekes szék. A zuhanyzóig trabantjáratokkal jutottunk el: az elől haladó autóba kapaszkodott az első kerekesszékes, az ő székébe a második, és így tovább. Amit nyugat-európai értelemben akadálymentesítésnek nevezünk, az Magyarországon még ma sem létezik. Ha akadálymentesített egy vécé, akkor be van zárva az ajtaja, és ahol el kell kérni a kulcsot, oda két lépcső vezet fel. Először a fejekben kell akadálymentesíteni, a többi csak azután történik meg.”

Írta: Balázs Zsuzsanna | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/mozgasserultek-helyzete

Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!

The post Göröngyös utat kellett bejárniuk száz év alatt a kerekesszékeseknek first appeared on 24.hu.

Source: 24 teszt