Ha tíz nap belső munka után jobb lehetne az élete, bevállalná?

Kipirult, lihegő terepfutó kaptat a dombon ott, ahol a túraútvonal a sigmundsbergi kápolnához vezet, nem messze a mariazelli bazilikától, Európa egyik legnépszerűbb búcsújáró templomától. Észak-Stájerország magas hegyei között járunk, és az említett terepfutó, ha képes lenne a légzésen kívül bármi másra figyelni, furcsa látványnak lehetne szemtanúja. A kápolna alatti hotel udvarán kisgyerekes családok és túrázók helyett magányosan ácsorgó vagy éppen heverő nők napfürdőznek mosolyogva, elrévedve. Óriási a csend. Az udvar egy fasorral elválasztott másik részen ugyanez férfiakkal, ott is teljes a némaság. Nem valami furcsa gyógyszerkísérlet zajlik, és a boldog zombik apokalipszisa sem tört ki egyelőre: a hotel udvaron meditálók töltik pihenőidejüket, és köztük ott vagyok én is.

Egy tíznapos elvonuláson járunk, melynek célja, hogy elsajátítsuk-elmélyítsük a Vipassana meditáció alapjait, a tanfolyam idejére tökéletesen kivonva magunkat a megszokott életükből. Mobiljaink kikapcsolva, becsomagolva, felcímkézve békésen pihennek egy bezárt irodában, de amúgy sem lenne rájuk szükség: némaságot fogadtunk. De hogy keveredtem ide, és mi ez az egész? A meditáció, sőt, konkrétan a Vipassana tradíció is a látóteremben van már sok-sok éve, a tágabb ismerősi körömben legalább tucatnyi emberről tudok, akik voltak már ilyen elvonuláson, és még alighanem akad pár, akikről nem tudok. Márpedig ők, ahogy nálunk vidéken mondják, nem hülye emberek, nem elszállt ezoterikusok, oltástagadó auratisztítók vagy kézrátétellel gyógyító látók se akadnak közöttük, az első ember, akitől erről hallottam, éppenséggel egy ragyogóan intelligens fejlesztőmérnök fiú, a barátnőm pedig, aki a legtöbbet segített a saját utazásom megtervezésében, sürgősségi orvos. Elitizmus vagy sem, de először ez a tény tett kíváncsivá: mi lehet az a módszer, amivel a legokosabb, és egyértelműen szkeptikus – úgymint elsősorban az egzakt tudományra támaszkodó – barátaim töltődnek rendszeresen?

Ezzel együtt úgy ugrottam fejest a tíznapos elvonulósdiba, hogy soha egy másodpercet nem meditáltam korábban. Maga a gondolat, hogy a lelki-szellemi jólléttel foglalkozni kell, természetesen nem volt idegen. Szakmai érdeklődésen túl magánemberként is úgy gondolom, hogy aki nem önismeretezik-terápiázik valamit – olvas, ír, csoportba jár, hosszútávfut, mittudomén –, az nagyjából olyan, mintha nem mosna lábat: lehet úgy élni, nem lesz tőle látványos baja, de azért egy idő után a hatásait az adott ember és a környezete is érezni fogja. Elfojtások, megfelelési kényszer, agresszió, depresszió, szorongás, alvás- és evészavar, játszmázás, iskolai, majd munkahelyi bullying, kötődési zavar, párkapcsolati játszmázás, örök harc a családdal, összeférhetetlenség a kollégákkal, isten- vagy épp kisebbrendűségi komplexus – a sor folytatható a végtelenségig, és akkor még a nagyon konkrét fizikai tünetekről egy szó se esett. Ez egy őszinte cikk: én elsősorban az ingadozó erejű, de folyamatos szorongásaimon akartam segíteni a meditációval, másodsorban meg a tizenévnyi internethasználat fókuszt szétkalapáló hatásait akartam egy kissé helyrehozni. Spoiler: hogy sikerült-e, az ebből a cikkből nem fog kiderülni, minthogy a Vipassana nem instant megváltást árul. Pláne, hogy a szó gazdasági értelmében nem árul semmit – de erről később.

Jó, de mi az a Vipassana?

A Vipassana elsősorban és nagyobb részt egy meditációs módszer, másodsorban pedig filozófia, mely a 2500 évvel ezelőtti Indiában gyökerezik, ahol az élet művészeteként, az emberélet problémáinak univerzális megoldásaként tanították széles körében – ami elég erősen hangzik így elsőre, de tíz nap alatt elég érthetővé válik, hogy miért gondolták annak, én meg csak esélyt adtam neki. Maga a szó, „vipassana” – amit egyébként a páli nyelv szabályai szerint s-sel ejtenek – azt jelenti: úgy látni a dolgokat, ahogyan valójában vannak. Ez a gondolat ismerős lehet, számos életmódtanács, filozófia és önsegítő módszer hangsúlyozza, hogy mennyi szenvedést okoz a valóság és a valóság kiváltotta reakcióink közötti feszültség, illetve egy kapcsolódó jelenség: az, hogy vagy a múlttal, vagy a jövővel foglalkozunk, és elvétve éljük meg ténylegesen a jelent. Ezzel együtt elég nagy az esély – bár biztosan persze nem tudhatjuk – hogy ezt a gondolatot legelőször mégis csak a Vipassana használta.

Ugyanis a Vipassana Gautama Sziddhárta tanítása – igen, őt nevezik világszerte Buddhának. Pedig egyébként a buddha nem név, hanem cím, megvilágosodott embert jelent, de ebbe most ne bonyolódjunk bele. És tegyünk itt egyből egy kitételt: a Vipassana Buddha tanítása ugyan, de nem buddhista tanítás, a kettő ugyanis nem ugyanaz, ami azt illeti, a Vipassana módszere hosszú évezredekre el is tűnt Indiában, miközben a buddhizmus nagyon is terjedt. Fontos hangsúlyozni ezt, mivel a buddhizmusnak vallási része is van, a Vipassanának viszont semmi köze nincsen semmilyen vallási dogmához vagy hagyományhoz, pláne nem szekta vagy rituálé, nincsen benne szó istenképről, természetfelettiről, sőt, még a lélekvándorlásról is csak úgy, hogy ha kivesszük belőle a gondolatot, attól még ugyanaz marad, és főleg: ugyanúgy segít.

A Vipassana fő gondolata szerint ugyanis az ember szenvedésének három eredője van: az elutasítás, a sóvárgás, és a tudatlanság – az a tudatlanság, melynek értelmében mindennek nem vagyunk tudatában. Ez pedig univerzális jelenség: minden ember ettől szenved kortól, nemtől, vallástól, világnézettől, bőrszíntől, státusztól függetlenül, és a Vipassana gyakorlásával ezt a szenvedést tudja megszüntetni bárki, ugyancsak tekintet nélkül a hátterére, amennyiben komolyan, szorgalmasan és intelligensen, a módszert megértve dolgozik. Ehhez adja meg a keretet egy ilyen tíznapos elvonulás, és mindaz a viselkedési szabály, amit elfogadunk. Nem bonyolult, és elég nehezen támadható dolgokról beszélünk, és mindegyik szabálynak van kézzelfogható megtestesülése is: a „ne ölj” jegyében az étel vegetáriánus, a „ne lopj” betartását segíti, hogy az értékeinket még a regisztrációnál leadjuk. A szabályok része az is, hogy ne éljünk semmilyen bódítószerrel, és elég nehéz is lenne, mondjuk, inni egy pálinkát, minthogy itt olyat nem adnak, bevinni pedig nem lehet, a szexuális bűnök elkövetésének meg az a legegyszerűbb módja, ha egyáltalán nem végzünk semmilyen szexuális aktivitást se mással, se önmagunkkal, ami szintén a szabályok egyike.

Hallgat a felszín, fecseg, még mindig fecseg, megállíthatatlanul fecseg a mély

És a csend. Az ún. nemes csend, amit szintén megfogadunk a legelső alkalommal, amikor belépünk a közös meditációs terembe. Ez akasztja ki legjobban a laikusokat, én is erre kaptam a legtöbb értetlen reakciót: „de azt hogy?”, „ez hülyeség!”, „á, te ezt biztos nem fogod kibírni!”, és társaik. Pedig a nemes csendet betartani egyáltalán nem nehéz, még egy magamfajta, sokat és szívesen beszélő embernek sem, főleg, mert teljesen érthető a szabály oka: egészen konkrétan lehetetlen lecsendesíteni az elmét, ha szövegel a szánk, márpedig a meditáció egyik fő célja éppen az, hogy saját elménk uraivá váljunk. Ha itt az olvasó felhorkant, hogy „de hát én már ura vagyok az elmémnek!”, akkor javaslom, hogy nézze meg, hány különböző gondolatfoszlány úszik át az agyán egyetlen perc alatt, vagy, hogy hány percig képes egy irányba figyelni anélkül, hogy a gondolatai elkalandoznának.

A csend ilyen értelemben nehéz. Nem a száj csendje nehéz, nem is a testé: az elméé. Meg nem lepett, mert nem voltak illúzióim, de még így is egészen megdöbbentett az a fékezhetetlen sebesség, ahogy az elmém nyargalászik egyik gondolatból a másikba, emlékből tervbe, fantáziába, álmodozásba, és az a görcsös makacsság, ami miatt nem hajlandó megpihenni akkor sem, amikor egyébként már olyan fáradt, hogy alkalmatlan az ébrenlétre. No meg a megszállottság, ahogy ráfog egy-egy témára, és nem és nem engedi el, akárhogy szeretném – ha az olvasónak volt már dallamtapadása valami irritáló popdalocskára, tudja, miről beszélek. Egyik nap például Csonka Pici Ding-dongját dobta be az agyam, hát, mit ne mondjak, az is jobban fájt, mint betartani a csendet. Egyetlen emberről tudunk a százhúsz fős táborból, akinek komoly gondja volt a nemes csenddel, aki próbálta szándékosan megtörni, több meditáló társát megzavarva ezzel, de sikertelenül – ami kegyetlenségnek hangozhat, de fontos érteni, hogy mennyire alapvető és elengedhetetlenül fontos része a meditálásnak a csend.

Ezt mindenki megérezte szinte azonnal, és ahogy a napok haladtak, úgy lett mindenki egyre csendesebb más tekintetben is. Egészen új élmény volt rácsodálkozni, hogy mennyire zajos lények vagyunk, nem egy ember képtelen nem dübörögve lépni – őket hívtam birodalmi lépegetőknek – vagy koppanás nélkül letenni egy poharat, de nem kell idáig elmenni: a testünk önmagában is hangokat ad ki, ennyi emésztés-, mozgás- és légzéshangot életemben nem hallottam összesen. És nem is csak a hangokról szól az a csend, amit itt lassanként elsajátítottunk: én például nem a nemes csend verbális részét gondoltam betarthatatlannak a tábor előtt, hanem a test csendjét, a mocorgás abbahagyását. Befogni képes vagyok – nyugton megülni viszont nagyon nem, percekre sem, nemhogy hosszabb időre.

Az ösvény hosszú, de nem végtelen

És itt jött a meglepetés: a test csendje, bizony, tanulható, éspedig nem is olyan nehezen. Napról napra, sőt, szinte óráról órára észrevettem magam, hogy egyre kevesebb igényem van a fészkelődésre, vakarózásra, pózváltásra. Sajnos még így sem értem el azon társaim szintjét, akiket csak szobor-lányoknak neveztem magamban: ők voltak azok, akik konkrétan meg sem moccantak egy, sőt, akár két órán keresztül is, mint akit betonba öntöttek. Ezt a szintet nem értem el, de a harmadik naptól már szinte egyáltalán nem kellett megvakarnom az orrom, átpakolgatnom a lábaimat innen oda, onnan ide, persze, pár centiket mozgattam a tagjaimon olykor – sosem az a cél, hogy a meditáló kínozza magát – és az időről időre meggörnyedő derekam is ki-ki kellett húzni, de a különbséget a pár nappal korábbi állapothoz képest még így is kottázni lehetett.

Ezt a fokozatosságot, az odaérésnek ezt az élményét egyébként nem csak az ülésben tapasztaltam meg. Minden iskolámat szerettem, egyikkel sem kínlódtam igazán, csodás tanáraim voltak, és erősek a jótanuló-mintáim, de még így is le merem írni, hogy soha korábban nem tapasztaltam ilyen egyértelmű kapcsolatot a tanár tanításai és a saját élményeim között. Nehéz érzékeltetni ennek az erejét, de próbálja meg elképzelni az olvasó azt a csendes, de végtelenül motiváló élményt, hogy a tanár elmondja, hogy akkor most csináld ezt és ezt, ezért és ezért, így és így, a tanuló igyekszik azt és úgy csinálni, amit és ahogy a tanár kérte, és tapasztalni kezd egy sor dolgot. Amiről aztán egy pár órával később a tanár elmondja, hogy talán tapasztalta a kedves tanuló, hogy ez és ez kezdett történni vele – és tényleg az történt! Tanítás és valóság ilyen egyértelmű kapcsolatát nem láttam még soha ennyire közvetlenül megvalósulni, ennek pedig elképesztő ereje van, így ugyanis óhatatlanul kedve van az embernek folytatni a folyamatot, ahogy az is sokat segít, hogy tényleg mindig csak annyi az „elvárás”, ahová természetesen is épp eljutna a tanuló, mindig pont az a következő lépés, ahová természetesen is tovább lépne az ember.

Nehéz és extrém élmény egy ilyen kurzus, feladni a szabadságot, az akaratot, a mindennapi rutint – vagy nem tudom, ki hogy van ezzel, speciel én nem szoktam négykor, gongra kelni a mindennapjaimban – és főleg iszonyatosan nehéz elviselni a szeretteink hiányát, pontosabban nem is a hiányt, hanem azt, hogy tíz napig semmit nem hallhatunk felőlük. (Van persze vész esetén hívható szám, de az arra való, ha tényleg valami nagy baj van, nem fognak felhívni azzal, hogy amúgy jól van a kiskutyám, vagy ha mégis, hát nem fogják nekem átadni az üzenetet.) Nehéz nem érintkezni, nehéz nem akkor, nem azt enni, ami magam vágya szerint ennék – bár egyébként az étel fergetegesen finom volt önmagában is, ráadásul úgy az ötödik naptól kezdve, a befelé figyelés miatt kiélesedett érzékeim hatására konkrétan eksztatikus élmény volt az evés. Iszonyú nehéz továbbá összezárva lenni önnön száguldozó elménkkel. Szóval sok minden nehéz. De ez az élménye a tanítás és tapasztalat kéz a kézben járásának olyan motiváló, olyan szinten ébren tartja a kíváncsiságot, a felfedezés vágyát, annyira tudni akartam, hogy na, vajon mi lesz a következő lépés, a következő új tapasztalat, hogy nem volt kérdés, hogy csinálom, amit mondanak. Így, bár többen is, sőt, maga a tanár is mondta, hogy úgy kétnaponta el akarok majd menekülni, ez meg se fordult a fejemben.

Gondoltam is közben többször – vagyis épp olyankor, amikor nem kellett volna gondolkodnom –, hogy atyaég, hogyan merülhet fel bárkiben, hogy síri csöndben, mozdulatlanul ülni órák hosszat, és a légzésemet meg a testem érzeteit figyelni unalmas? Hát hogy lenne unalmas, amikor folyamatosan úgy el vagyok foglalva, annyi izgalmas, érdekes, lebilincselő tapasztalat ér közben, hogy alig győzöm befogadni. Így azért nem olyan unalmas a dolog.

És akkor ehhez jön a gondolati mozi. Ezt el kell fogadni viszonylag hamar: az elme, főleg a munkának ennyire az elején, el fog kalandozni, újra és újra, megállíthatatlanul, és ha percekre képesek vagyunk valóban nem gondolkodni, hanem arra figyelni, ami a feladat, már az is hatalmas dolog. Az elme tehát elkóvályog, mint egy kecskegidanyáj – azért nem birka, mert a kiskecskék ugrándoznak – és igazából én azt tapasztaltam, hogy még ez is segített. A meditációnak ugyan nem célja ez, mégis, tíz napot kapni arra, hogy átgondoljam az életemet, nem olyan rossz dolog: ugyan nincsenek segítő kérdések és feloldás, mégis, valamiféle terápiás hatását éreztem mindennek. Talán, mert ezek a régi történetek gyerekkori csínyektől kezdve elhibázott párkapcsolatoki döntésekig egy olyan légkörben úsztak át az elmémen, amikor épp arra próbáltam megtanítani, hogyan ne legyen se sóvárgó, se elutasító, és emlékeztetni, hogy minden folyamatosan változik, mint a légzés vagy a testi érzetek.

Mindehhez olyan végtelenül szeretetteljes közeg az alap, amilyenben legutóbb kis túlzással anyám méhében voltam: itt tényleg minden és mindenki az én javamat akarja, az én belső munkámat, fejlődésemet akarja lehetővé tenni, az önkéntes szervezőktől a segédtanárokon át egészen magáig S. N. Goenka mesterig, akinek a Vipassana modern kori elterjedését köszönheti a világ, és akinek a hanganyagai alapján tanítják a módszert világszerte mind a mai napig (meg nyilván a fordítások alapján, az ugyanis minden elképzelhető nyelven elérhető). Ez a gondoskodó, finoman terelgető, munkára buzdító, de sosem erőltető, megengedő és humort sem nélkülöző közeg, ahol mindezt nem mellesleg ingyen, adományként kapom, régi tanítványok felajánlásaiból, szintén sokat segít – ha képes megérezni az ember, én néha egészen meghatódtam ettől, de ebben például elég nagy volt a szórás, volt, aki inkább a magányt vagy a dühöt élte meg elsősorban.

Egyébként is sok érzelmet hoz fel a meditáció, bár nekem nem volt sírós az alapélmény – ebben is eléggé eltértek az élmények, volt, akiből sok minden felszakadt. Bennem inkább a szeretet buzogott fel, a körülöttem ülő nők – mert a férfiak valamelyest elválasztva, a terem túlvégében meditáltak, és egyébként is el voltak különítve – irányába mindenféle testvéri érzéseim voltak, amiket csak felfokozott az utolsó nap, amikor feloldották a némasági fogadalmat. Elsöprő erejű élmény volt, sírva nevetés és nagy ölelések – pedig elvileg ekkor még kerülni kellene a testi kontaktust, de ezt a szabályt a legtöbben nem voltunk képesek betartani. Naná, hisz úgy voltunk együtt, mint katonák a harctéren: mindenki a maga háborúját vívta, nem vehette át senki a másik fegyverét, mégis együtt voltunk ebben, és együtt is érkeztünk meg. Legalábbis a tíz nap végére – mert azt azért senki ne gondolja, hogy tíz nap alatt megoldódik élete minden gondja. De feloldódik, és ezzel lekerül a vállunkról néhány adag felgyülemlett feszültség, és öt kilóval vagy öt dekával, de annyival mindenképpen könnyebb lesz a teher.

…

A Vipassana meditációt ingyen és önkéntes alapon világszerte oktatják tíznapos, illetve hosszabb elvonulásokon külföldön és Magyarországon is, a kurzusokról és a módszerről bővebben tájékozódni a Vipassana honlapján lehet.

Source: 24 teszt