Horthy: a magyar nemzet becsületét megőrzöm

Magyarország 1944. március 19-ei német megszállása után Horthy Miklós kormányzó a helyén maradt. A közügyektől tudatosan távol tartotta magát, a törvények ellenjegyzését is megtagadta, a kormány rendeletekkel kormányzott. Egyfajta struccpolitika volt ez: nem vett tudomást az eseményekről, a felelősséget sem vette magára.

Horthy maradt

Tény viszont, hogy ha passzivitásban is, de mégiscsak tisztségében maradt, mint államfő. Ezzel pedig szándéka ellenére is legalizálta a náci bevonulást, a németbarát kormányok tevékenységét és mindazt, ami ezzel járt – a háború után ez nagy kárt okozott Magyarország megítélésének.

Ő maga így magyarázta:

Tisztában voltam vele, hogy lemondásom nemcsak Magyarország megszállását nem akadályozza meg, hanem még jó alkalmat is ad Hitlernek arra, hogy százszázalékosan náci-nyilaskeresztes irányú kormányt ültessen nyeregbe. […] Úgy gondoltam, hogy amíg helyemen maradok […] nem vonhatják el parancsnokságom alól a honvédhadsereget és nem olvaszthatják be egyszerűen a német véderőbe. […] a nyilaskeresztesek hatalomra segítését is aligha kockáztathatják, akiknek uralma hazánkban nemcsak számtalan magyar hazafi, hanem 800 000 zsidó és több tízezer menekült pusztulását is jelentené.

Horthy végre lépett

A kormányzó tehát megtartotta a lehetőségét, hogy a kellő pillanatban közbelépjen, és megmentse az országot a teljes pusztulástól. A “kellő pillanat” 1944 augusztusának végén jött el, amikor Románia és Bulgária kiugrása, a német hadvezetésben eluralkodó káosz közepette menesztette a németeknek szolgai módon aláfekvő Sztójay Döme miniszterelnököt, és a kormányzóhoz hű Lakatos Géza vezérezredest nevezte ki a helyére.

Ezzel párhuzamosan újraindította a fegyverszünetről és a magyar kiugrásról szóló tárgyalásokat, és ekkor már abba is beletörődött, hogy a békéről nem az angolszász hatalmakkal, hanem a Szovjetunióval kell egyezkednie. Október 11-én írták alá az előzetes fegyverszüneti szerződést, majd a szovjetek sürgetésére október 15-ére ki is tűzték a kiugrás időpontját.

Csakhogy a legfelsőbb körökben is jelen lévő számos árulónak köszönhetően a németek már az első perctől tisztában voltak a kormányzó szándékaival, mindent tudtak a tárgyalásokról, a szigorúan titkos terv részleteiről. És nem nézték tétlenül, hogy Magyarország kihátráljon mögülük, sőt még meg is támadja a Wehrmacht egységeit.

Október 15-ének reggelén elrabolták ifjabb Horthy Miklóst – szőnyegbe csavarva vitték el egy hamis találkozóról. A Várban eközben a Koronatanács ülésezett, ahol a kormányzó bejelentette, fegyverszünetet kért, a kormány pedig támogatta. Lakatos Géza miniszterelnök így fogalmazott: Ugrást csináltunk a sötétbe…

Horthy magához kérette Edmund Veesenmayer teljhatalmú német követet, és közölte vele elhatározását. Kora délután pedig a magyarok lélegzetüket visszafojtva hallgatták a rádiót:

Minden a legrosszabbra fordult

Sorsdöntő percek voltak, de a kiugrás órák alatt kudarcba fulladt. A tábornoki kar nagy része számára a németbarátság fontosabb volt, mint a hazájuk iránti elkötelezettség és a kormányzó parancsának teljesítése. Az átállás nagyon rosszul volt előkészítve, a magyar csapatok és a karhatalom jelentős része a németek mellé állt. Az irányítást a németek segítségével nyilas tisztek vették át, az ellenállni próbáló parancsnokokat kivégezték vagy leváltották, a főváros stratégiai pontjait német csapatok szállták meg.

A rádióban még október 15-én este beolvasták Szálasi Ferenc előre megírt kiáltványát, miszerint a nyilasok átveszik a hatalmat, Magyarország pedig folytatja a háborút. Másnap az elrabolt fiával zsarolt Horthy visszavonta előző napi proklamációját, Szálasit miniszterelnökké nevezte ki, ő maga pedig lemondott. Október 17-én pedig Horthy Miklóst családjával együtt Németországba deportálták.

Horthy Miklós kiáltványa a magyar nemzethez

Ez a nap 1944-ben tényleg ugrás volt a sötétbe, a pokol olyan mély bugyraiba, amire talán még a jóslattevő Lakatos Géza sem gondolt. Végezetül álljanak itt írásban is a szavak, amelyek néhány órára minden magyar számára felcsillantották a reményt, a szenvedések talán véget értek:

Amióta a nemzet akarata az ország élére állított, a magyar külpolitika legfontosabb célkitűzése volt a trianoni békeszerződés igazságtalanságainak legalább részbeni megszüntetése a békés úton elérni kívánt revízió által. A Népszövetség működéséhez fűzött remények ezen a téren nem valósultak meg.

Az újabb világkrízis beálltakor sem idegen területek megszerzésének vágya vezette Magyarországot. A Csehszlovák Köztársasággal szemben sem voltak támadó szándékai, és nem háború útján kívánta a tőle előzőleg elvett területek egy részét visszaszerezni. A bácskai területre is csak az akkori jugoszláv kormányzat bekövetkezett összeomlása után vonultunk be saját véreink védelmére. A Románia részéről tőlünk 1918-ban elvett területekre nézve is az általa a tengelyhatalmaktól kért békés döntést fogadtuk el.

Magyarország a szövetséges államok elleni háborúban a geográfiai helyzetünk következtében reánk nehezedő német nyomás folytán sodródott bele, de ennek kertében sem voltak hatalmi céljaink, és senkitől sem akartunk elvenni egy négyzetméternyi területet sem.

Ma már minden józanul gondolkodó előtt kétségtelen, hogy a Német Birodalom ezt a háborút elvesztette. A hazájuk sorsáért felelős kormányzatok le kell hogy vonják ennek következményeit, mert amint azt a nagy német államférfi, Bismarck mondotta: egy nép sem áldozhatja fel magát a szövetségi hűség oltárán. Történelmi felelősségem tudatában meg kell hogy tegyek minden lépést abban az irányban, hogy a további felesleges vérontást elkerüljük. Olyan nép, amely egy már elveszett háborúban szolgalelkűséggel idegen érdekek védelmében utóvédharcok színterévé engedi tenni apáitól örökölt földjét, elvesztené a világ közvéleménye előtt megbecsülését.

Szomorúan kell megállapítanom, hogy a Német Birodalom a szövetségi hűséget a maga részéről velünk szemben már régen megszegte. Már hosszabb idő óta a magyar haderőnek egyre újabb és újabb részeit kívánságom és akaratom ellenére az ország határain túl vetette harcba. Ez év március havában pedig a Német Birodalom vezére, éppen a magyar haderő visszahozatalára irányuló sürgetéseim folytán, tárgyalásra hívott meg Klessheimbe, és ott közölte velem, hogy Magyarországot német csapatok szállják meg, és tiltakozásom dacára ezt foganatosította azalatt, míg engem odakint visszatartottak. Egyidejűleg az országba benyomult a német politikai rendőrség is, és letartóztatott számos magyar állampolgárt, közöttük a törvényhozó testület több tagját, valamint akkori kormányom belügyminiszterét, és a miniszterelnök is csupán úgy tudta a letartóztatást elkerülni, hogy egy semleges követségre menekült.

A Német Birodalom vezérétől kapott arra a határozott ígéretre, hogy ha olyan kormányt nevezek ki, amely a németek bizalmát bírja, megszünteti a magyar szuverenitást ért sérelmeket és korlátozásokat, kineveztem a Sztójay-kormányt. A németek azonban nem tartották meg ígéretüket. A német megszállás védelme alatt a Gestapo az általa e téren másutt is követett módszerek alkalmazásával kezébe vette a zsidókérdésnek az emberiesség követelményeivel ellenkező, ismert módon való intézését. Amidőn a háború az ország határához közeledett, sőt azt át is lépte, ismételten megfelelő segítséget ígértek a németek, de ezt az ígéretüket sem tartották meg az ígért módon és mértékben. Az ország területét visszavonulásaik alkalmával fosztogatások és rombolások színterévé tették.

A szövetségi hűséggel ellenkező mindezen cselekményeiket azzal a nyílt kihívással tetézték, hogy a budapesti hadtestparancsnokot, Bakay Szilárd altábornagyot a belső rend fenntartása érdekében tett intézkedései közben a német Gestapo ügynökei egy ködös októberi reggelen, a rossz látási viszonyok felhasználásával, lakása előtt autójából kiszállásakor orvul megtámadva, elhurcolták. Ezt követően német repülőgépekről a mai kormányzat ellen lázító röpcédulákat dobáltak. Megbízható értesüléseket kaptam arra nézve, hogy német politikai színezetű csapatok erőszakos felfordulás útján az általam időközben kinevezett törvényes magyar kormány megbuktatásával saját emberüket szándékoztak uralomra segíteni, miközben az ország területét a Német Birodalom utóvédharcainak színterévé kívánták tenni.

Elhatároztam, hogy a magyar nemzet becsületét megőrzöm a volt szövetségessel szemben is, midőn az a kilátásba helyezett megfelelő katonai segítség helyett a magyar nemzetet legnagyobb kincsétől, szabadságától, függetlenségétől akarja végleg megfosztani. Ezért közöltem a Német Birodalom itteni képviselőjével, hogy eddigi ellenfeleinkkel előzetes fegyverszünetet kötünk, s velük szemben minden ellenségeskedést beszüntetek. Bízva igazságérzetükben, velük egyetértésben kívánom a nemzet jövő életének folytonosságát és békés céljainak megvalósítását biztosítani.

A honvédség elöljáróit megfelelően utasítottam, ezért a csapatok esküjükhöz híven, egyidejűleg kibocsátott hadparancsom értelmében az általam kinevezett parancsnokoknak kötelesek engedelmeskedni.

Minden becsületesen gondolkodó magyar embert pedig felhívok, hogy kövessen a magyarság megmentésének áldozatos útján.

Source: 24 teszt