Kami, akitől a rendszer két olimpiát lopott el, majd utcára tette

Szegény családba születtem. Édesapám a farkaslyuki bányaüzemben dolgozott. Kemény élete volt, alig maradt ereje, mire hazaért a nap végén. Apám, ez az áldott jó ember kereste a pénzt, anyám eközben szigorú kézzel nevelt. Paraszti családból származott, az apja gyerekkorában verte őket. Ugyanezt kaptam tőle. Ha nem azt csináltam, amit mondott, megvert. A szekrénybe csak úgy tehettem be a nadrágomat, ha előbb lekeféltem a portól – még száraz időben is –, de ha nem így tettem, már hozta a vesszőt. Ha feleseltem, repült a pofont. Csak aztán mehettem ki játszani, focizni a többi gyerekkel, ha elvégeztem minden munkát, amit rám bízott. Anyám félelmetes volt.

Hétéves koromban lementünk anyai nagyapámhoz. Szóltam neki:  Anyu, éhes vagyok. Nagyapám közbevágott:

– Idu, előbb kiküldöd a fiút kipucolni a disznóólat, és majd utána adhatsz neki enni. Ingyen nincs kaja.

Az élsportoló kemény, makacs

Ez bennem él a mai napig. A kitörési vágy mégsem a hányattatott sorsomnak köszönhető. A mai napig sok életrajzi könyvet olvasok. Azt keresem, mi az, ami az ismert emberek, sportolók kitörését segíti. Mi az, ami bennem megvolt, ami kiemelt. Igaza van Balczó Andrásnak; az akarat veled született tulajdonság. Isten adta, ahogy mondja ő.

Wichmann Tamás meg úgy vélte;

az élsportoló nem lehet jó, aranyos, mindenkivel kedves, szerető ember. Az élsportoló kemény, makacs, határozott, mert másképp az eredményt nem éri el. Nem képes felállni a padlóról, ha kell.

Járt nekünk a Népszabadság. Minden betűjét kiolvastam. A sportrovatot különösen szerettem, függetlenül attól, hogy súlylökésről vagy úszásról írtak épp. Mozgékony, eleven, ügyes  gyerek lévén mindenképp sportolni akartam. Az iskolában mindenben – kézilabda, labdarúgás, magasugrás, futás –, tényleg mindenben kimagaslottam. Hívtak edzésre, de anyám sehova nem engedett.

Aztán mégis elkezdtem súlyt emelni. Víz-, gázszerelőnek tanultam az ózdi szakmunkásképzőben. Egy tornaórán sorba vezényelt minket a testnevelő tanárunk, Ocsenás József. Azt mondta:

– Na uraim, megalakul a súlyemelőegylet, hadd nézzem, ki alkalmas rá!

Akadt nálam nagyobb darab, de kisebb osztálytársam is, cirka a tornasor közepén álltam. Kihúztam magam, hátha kiválaszt, holott azt sem tudtam még, mi fán terem a súlyemelés. Odaért hozzám, megnézte a csuklóm vastagságát, tapogatott, hümmögött, majd így szólt;

– Na, jól van, ha akarsz, bejöhetsz.

Bementem. Azért be, mert nem kellett messzire menni. Az edzéseket a sulitól nem messze, a sportegyesület területén egy romos épületben tartották. Mondhatni Ocsenás tanár úr fedezett fel. Ma szinte elképzelhetetlen, de embertelen sokan kezdtünk akkor, be sem fértünk a terembe, vagy hatvan 15-16-éves srác gyűlt össze.

Anyám persze ezt sem engedte. Sőt, kifejezetten eltiltott, mondván:

– Neked nem súlyokat kell emelni, hanem lapátot. Gyerünk kertet ásni!

Hol ezt mondta, hol azt, mindig kitalált valamit. Mégsem hanyagoltam el a súlyzókat, mi több, hamarosan elindultam életem első versenyén is. Négyből negyedik lettem. A gyakorlatainkat a háttérből végignézte egy új edző, aki akkor jött Csepelről Ózdra. Fekete Józsefnek hívták. A verseny után eltűntem, mert anyám résen volt, annyi munkát adott, hogy a sportra gondolni se jusson időm többet. Aztán pont, amikor egyszer elküldött bevásárolni, az áruházban összefutottam Fekete Józseffel. Mondja nekem:

– Mi van fiam? Hogyhogy abbahagytad a súlyemelést?

– Négyből negyedik lettem, minek emelgessek? Meg egyébként sem engedi anyám, dolgoznom kell – válaszoltam.

Addig, addig nyüstölt, hogy hazakísért és elkezdte agitálni anyámat is. Csuda dolgokat mondott:

– Asszonyom, a fia nagy tehetség, engedje súlyt emelni, mert ebből megélhet nemcsak a gyerek, de a család is.

Anyám hátrament, kihozta a fejszét a sufniból és csak annyit mondott:

– Ha nem tűnik el, nem állok jót magáért. Ennek a gyereknek pénzt kell keresni, munkálkodnia kell!

Anyám csak egyféleképp látta a dolgokat. Így. Szabályszerűen elzavarta az edzőmet. Iskolába járás címen persze továbbra is emeltem – az edzések kettőkor kezdődtek én meg „iskolában voltam négyig”, még csak nagyon hazudnom sem kellett.

Olykor már eljárogattam diszkóba. Anyám egy ilyen este után kizárt, mert nem a megbeszéltek szerint, tíz órára értem haza, hanem tizenkettőre. Többet nem engedett be. Nem érdekelte, hol vagyok, mit csinálok, nem foglalkozott velem. Haveroknál, nagyapámnál aludtam, de iskolába és edzésre folyamatosan jártam ezalatt is. Pénzem nem volt, gyakran éheztem. Mondják, hogy a sporthoz minőségi kaját kell enni, sok húst, meg pihenni kell. Nekem meg nem volt pénzem semmire, csak gyümölcsjoghurtra, meg kiflire. Belemártogattam, azt ettem, de nem egyet, tömegével. Így is fejlődtem.

Hús. Szponzorációként

A serdülőben, az ifiben már eredményeket értem el. 1978-ban az ifjúsági országos bajnokságon második helyen végeztem. Csak testsúllyal maradtam le az aranyról. Kónya Kálmán, aki az Ózdi Kohász Sportegyesület elnöke is volt, ismerte a nehéz sorsomat. Úgy vésett az emlékezetébe, hogy én vagyok az az ember, aki egy év alatt száz kilót fejlődött összetettben. Kitalálta, hogy támogatnak. Hússal. Eztán legalább ebédre jutott rendes kaja. Azt is elintézte, hogy a többévnyi kujtorgás, itt alvás, ott alvás után a kézilabdások farvizén kaptam a munkásszálláson egy ágyat. Másfél évet éltem ott.

A bányászatnak, kohászatnak köszönhetően komoly sportélet alakult ki a városban. A labdarúgók még az NB I-be is feljutottak. A játékosokat úgy csábították a városba, hogy soron kívül tanácsi panellakást adtak nekik. Óriási kiváltságnak számított ez.

Kónya Kálmán bement az Ózdi Kohászati Üzemek vezérigazgatójához és azt mondta:

– Igaz, hogy Csengeri Kálmán csak 19 éves, de rettentő hányattatott sorsú, lakásra van szüksége. Nagy súlyemelő lesz belőle.

Az üzemi munkás-, és pártbizottság, mert mindenről a bizottság döntött, elutasította. Kónya háromszor is visszament, végül kijelentette, ha nem adnak nekem lakást, ő lemond az elnöki posztjáról. 1979. december 19-én ifjúsági magyar bajnokságot nyertem, 20-án beköltöztem a saját tulajdonú lakásba.

1984. – Los Angeles helyett Bulgária se

Végképp normális körülmények között tudtam készülni. Egy évvel később junior magyar bajnok, majd válogatott lettem, Stark András mellé 75 kilogrammban kellett egy fiatal srác, ezért az eredményeim alapján Orvos András engem hívott be. ’83-ban már Eb-n indultam, ’84-ben országos csúcsot löktem és szakítottam, vártam az olimpiát. Megkaptuk a formaruhát, nyakkendőt – a mai napig megtartottam emlékként –, ott lapult a tatai edzőtábor szekrényében. Készültünk, mint a hülyék, vártuk az utazást, az utolsó simításokat végeztük. Nagyon erősnek éreztem magam. 147-eket, 150-eket tudtam szakítani, nem is volt Magyarországon váltósúlyú, aki megszoríthatott. Már az olimpiai esküt is letettük.

Lehet, nagyon hülye voltam, de semmit nem láttam, nem sejtettem a politikai helyzetből. Aztán jött a pofon. Egyszer csak megjelent Tatán Buda István, az OTSH elnöke és bejelentette, hogy az olimpia lefújva. Csak néztünk ki a fejünkből bambán. Mi van? Annyira fiatal voltam, hogy fel sem fogtam. Azzal vigasztaltak, hogy rendeznek egy pótolimpiát Bulgáriában, és az ott elért eredmények után ugyanazt a jutalmat kapjuk, mintha Los Angelesben értük volna el. Csak én ott is megszívtam, mert súlyemelésben rá egy hónapra, szeptemberben rendezték a Barátság versenyt, én meg augusztus végén megsérültem. Arra sem utazhattam. Ha Los Angelesbe megyünk, az oroszok, bolgárok távollétében akár nyerhettem is volna, de az érem és vele most a járadék szinte biztos. Ha ők is ott vannak, akkor is minimum pontszerző vagyok.

Soha nem voltam jó gyerek. A súlyemelők általában masszív, tömbizomzatú srácok, én meg szikár, szálkás, hosszú hajú gyerekként úgy néztem ki, mint egy görög szobor. Gondolhatod, főleg nőügyeim akadtak – Cherchez la femme! (Keresd a nőt! – a szerk.). Igazából a mostani agyammal sok mindent másképp, komolyabban, nagyobb odafigyeléssel csinálnék. De hát egyszer fiatal az ember. 1986. őszén is ezért is tiltottak el. Annyit edzőtáboroztunk Tatán, hogy azt nem lehetett kibírni. A rend szerint tízkor volt takarodó. Kilógtam, tizenegykor jöttem haza. Akkor már Ambrus László volt a szövetségi kapitány. Csendben osontam fel a tatai edzőtábor lépcsőjén, hogy ne hallja senki, csakhogy Ambrus szobája pont szemben nyílt az enyémmel. Nyilván lesett, mert ahogy rátettem a kezem a kilincsre, kinyílt az ajtaja és csak annyit mondott:

– Helló, Kami, 1:0 a javamra.

Hazaküldött és a következő edzőtáborból kihagyott. Az ózdi edzőm sem állt ki mellettem, sőt, még adta a lovat Ambrus alá. Megromlott a viszonyunk, ’86-ban otthagytam Ózdot és Csepelre igazoltam. Kaptam azonnal lakást, mindent Balogh Pista bácsitól, aki szintén sokat segített. Jól is ment az emelés.

1988., Szöul, ilyen volt világ

Nagy kár a szöuli olimpiáért. Nagyon nagy kár. Aki akarja tudni, mi történt, az elolvashatja a Becsaptuk a világot című könyvemben. Csak azért nem zúzták be az 1989-es megjelenésekor, mert nem én mondtam ki az igazságot, hanem Ambrus László szövetségi kapitány vallott be mindent Bocsák Miklósnak az olimpia után.

A lényeg:

aki a szocializmusban nevelkedett, az nagyon jól tudja, ott nem volt apelláta. Amit a vezető mondott, azt úgy kellett csinálni. Egyébként örökre elvágtad magad. Úgy is csináltuk.

Persze az olimpia után én lettem a bűnbak. Mindent elvettek tőlem. Kisemmiztek. A sportállásomból egy hónappal a hazatérést követően kirúgtak, a szolgálati lakásomból kiraktak. Otthagytak egy szál gatyában. Meg se hallgattak. Állítólag összeült a pártbizottság, vitatkoztak, aztán így döntöttek. Én meg 28 évesen ott maradtam munka nélkül, lakás nélkül, minden nélkül. Többen árulónak neveztek, pedig csak őszinte voltam. Szöulban előttünk tizenegy versenyző bukott meg. A bolgárok ezért testületileg hazamentek öt versenynap után, mert három versenyzőjük is pozitív mintát adott.

Elindult a jobb horog

A sport mire nevel? Megtanít mindenre. Például erősnek lenni, ha baj van. Akkor már ismertem a mostani feleségemet, akivel, miután kiraktak a szolgálati lakásból, albérletbe költöztünk a 22. kerületbe. Törtem a fejemet, hogy mi az istent csinálhatnék, amivel pénzt kereshetek. Elmentem taxisnak. Azt hallottam, ott jó pénzt lehet keresni. Igaznak bizonyult. Másfél év alatt összegyűjtöttem annyit, hogy miután eladtam az ózdi lakásomat 400 ezerért, Óbudán, a Lajos utcában meg tudtam venni egy önkormányzati 55 négyzetméteres lakást 850 ezerért. Oda született a fiam 1991-ben.

A taxizást két év után hagytam abba. Épp a Béke Szálló előtt álltam. Egyszer csak beült a kocsimba Zemplényi György. Elvittem, ahova kérte. 500 volt a fuvar, 1500-at adott.

– Úúú – mondom – jöjjön máskor is!

– Igen? Akkor jövök! Holnap legyen itt és itt – válaszolta.

Én meg mentem, mert bár hírből ismertem, de a pénznek nincs szaga. Reggel ott álltam, ahol kérte. Elindultunk Kiskunhalas felé. Amikor Budapest határába értünk, felém fordult:

– Aztán tudja-e Kálmán, hogy egy szobában fogunk lakni?

– Ááá – mondom –, azt már nem! Nekem rokonaim élnek ott, én náluk alszom.

– Akkor forduljunk vissza.

Így is tettünk, felvettünk egy srácot, és immár hárman mentünk Halasra. Velem ettől kezdve tartózkodó volt, lemondott rólam, a magázódásnál soha nem jutottunk tovább.

Akkor már az Idea Tours vezérigazgatójaként és az úszóválogatott menedzsereként ismerte a fél ország Zemplényit. Annak ellenére, hogy ellentmondtam neki, felajánlotta, hogy hagyjam a taxizást, dolgozzak neki. Én lettem a játékterme üzletvezetője. 1991. nyarán mégis kirúgott.

Egy haverom, Szabolcsi Gábor zenész, aki bejárt biliárdozni, a hónom alá nyúlt, egy 11. kerületi játéktermet vezettem eztán. Kemény, balhés helyként tartották számon, itt sem maradtam sokáig. Ilyen helyekre akkoriban többnyire banditák, betörők, bűnözők, a rendszerváltás ügyeskedői, haszonélvezői jártak. Könnyen jött pénz könnyen megy el. Visszatérő vendég volt, egy fejjel magasabb mint én. Később kiderült, már öt évet ült is valamiért. A feladatom közé tartozott, hogy a pókergépeket ne nagyon bántsák, mert amikor veszítettek, dühükben gyakran törtek-zúztak. Egy ilyen alkalommal rászóltam a gyerekre. Rám emelt egy bárszéket. Miközben a feje felé húzta, gyorsan megküldtem egy jobb horoggal. Peche volt, mert az olimpia után elkezdtem kick-boxolni. Bevitték a kórházba, másodfokú agyrázkódással, meg egyéb kisebb bajokkal. A tulajdonos megvédett, de mennem kellett.

Az autóbiznisz jó biznisz

Szerencsére a bunyót látta az egyik vendég. Rendszeresen járt oda, egy köteg ötezressel érkezett, néha üres zsebbel távozott. Mindig udvarias volt velem, összehaverkodtunk. Az eset után másnap odajött hozzám:

– Látom, erős gyerek vagy.

– Jaja, tanultam kick-boxolni.

– Nem akarsz velem dolgozni?

– Mit csinálsz?

– Autókereskedő vagyok.

Volt autóm, de semmit nem tudtam erről az üzletről. Azt mondta; adsz nekem százezer forintot, én meg cserébe egy állást, ahol olyan pénzt kereshetsz, amire eddig álmodban sem gondoltál.

Hazamentem, mondom a feleségemnek:

– Ibi, figyelj. Felajánlottak egy állást. De azt mondja egy alak, adjak neki százezret cserébe, viszont utána sok pénzt kereshetek.

– Adjál neki.

– Egy ismeretlen embernek? Ráadásul nincs is nekem százezer forintom, csak negyven.

– Akkor adok én hatvanezret, próbálkozzál, mert egyébként nem jutunk egyről a kettőre – így beszélt rá.

Másnap találkoztam vele. Mondom neki:

– Idefigyelj! Odaadom neked ezt a 100 ezer forintot, de láttad mi történt azzal a gyerekkel. Ez az utolsó pénzem. Te kétszer akkora pofont kapsz, ha átversz.

Rögtön zsebre vágta a pénzt és december végén beálltam mellé dolgozni az autókereskedésbe Őrmezőn. Egy fáradt Robur volt az irodánk, ott írtuk a szerződéseket. Januárban az első fizetésként 220 ezer forintot vittem haza. Az rengeteg pénznek számított akkoriban.

Ügyeskedő csávó volt. Eleve tudtam, hogy nem az övé a bolt, hanem két szombathelyi srác a tulaj. Az általuk Ausztriából behozott kocsikat adtuk el úgy, hogy mindenki jól járt. Mindent figyeltem, megtanultam. Mostam a kocsikat, takarítottam, adtam-vettem, beiratkoztam autószerelőnek,  tanultam, hogy mindent észrevegyek, lássak a kocsin.

Eltelt két év, amikor a két szombathelyi srác elénk állt:

– Gyerekek, nekünk elég ebből, átadnánk ezt az autókereskedést. Nincs kedvetek folytatni?

– Hát, dehogynem – mondom. – Mennyiért adjátok?

– Másfél millió forint.

Tudtam, hogy a haveromnak egy fillére sincs, mert minden pénzét a játékterembe hordta, tartozott is fűnek-fának, de nem akartam átvágni, a háta mögött cselekedni. Végül is neki köszönhettem az állást, meg hogy két évig az átlag felett éltem. Ő viszont tudta, hogy van spórolt pénzem, ezért felajánlotta, vegyem át én, ő meg alkalmazott lesz nálam.

Na, ebbe nem mentem bele, mert ismertem. Kiszállt, én kipengettem a másfél millát és ’92-ben elkezdtem zöldfülűen az autókereskedést. Teljes őszinteséggel, soha, senkit nem átverve csináltam majd 15 éven át. Sokat kerestem ezalatt, hagyjuk, hogy mennyit, nagyon sokat, de a végén már nem ment, és azt is tudni kell, ha nem adtam el egyetlen autót sem, akkor is egymillió forint volt a havi kiadása a telepnek. Jártam ki Svájcba kocsikért. Szerveztem a trélert, felügyeltem a vételt, a pakolást, így hoztam be az autókat. Olyan visszatérő bizalmat vívtam ki, hogy az ügyfeleim a trélerről vették meg az autót. Ez a bizalom az, amire igazán büszke lehetek.

Meg arra is, hogy a házat, amiben a III. kerületben lakunk, az asszonnyal karöltve saját magunk húztuk fel. Kitaláltuk, megterveztük, én fogadtam fel a mesterembereket, akikkel együtt dolgoztam a házon. Manapság 50-60 millió csak egy telek itt.

Nulláról sikerült magamat, a családomat, az életünket újra felépíteni.

Az élet egy hullámvasút

Amikor azt hiszed, hogy minden nagyon klappol, észnél kell lenni, mert mindig akkor jön a baj. Mert az élet olyan, mint a hullámvasút. Az enyém mindenképp.

Az ügyfélkörömben akadt egy Budapest Bank-os gyerek. 2004-2005 magasságában a megtakarításomból odaadtam neki 25 milliót, hogy forgassa meg. Posta Bank-részvényeket vett volna a megbízás szerint és jó hozamot ígért. Tudta, hogy eladják a bankot, amit én is olvastam a lapokban. Biztos üzletnek tűnt. Csakhogy utóbb kiderült, ahelyett, hogy a megállapodás szerint befektette volna, odaadta az apjának, aki építési vállalkozóként dolgozott, de éppen megszorult – nem tudta befejezni azt a házat, amibe belekezdett. Be is buktam az egészet, holott ha végrehajtja a megbízást 60 milliót nyerhettünk volna, annyira felment a részvény árfolyama.

Pontosabban majdnem az egészet, mert azért csak futottam a pénz után. Már akkor megéreztem rajta, hogy valami nincs rendben, még mielőtt eladták volna a Posta Bankot. Jó párszor megvertem, így visszajött apránként tízmillió. Mivel a 25 millió nemcsak a saját pénzem volt, hanem a haverjaim is beszálltak, ebből előbb kifizettem őket. Nem tartozom soha senkinek, ne szívjon más miattam! Végül 11,7 millió forintom égett benn a gyereknél. Bírósági ügy is lett belőle, volt tárgyalás, de az nem segített, sőt.

Ő hat hónapot kapott sikkasztásért, két évre felfüggesztve. Én ugyanannyit kaptam önbíráskodásért. Hát nem megéri csalni?

A nővérek kedvence

Ennek köszönhetően, meg a válság előszele miatt – az autópiacon az hamar érződik – 2006-ban eladtam az autókereskedést. Dr. László Imre, a Honvéd és a súlyemelő-szövetség válogatott korábbi orvosa, későbbi elnöke segített. Odavett a Tétényi Kórházba műszakvezetőnek. Ózdon a szakmunkásképzőben kitanultam a víz-, gázszerelést, utána leérettségiztem, aztán elvégeztem a Testnevelési Főiskolán a középfokú edzőit, kitanultam az autószerelést, még a Zsigmond Király Főiskolát is elkezdtem, de másfél év után a matekba, a pénzügy-számvitelbe beletörött a bicskám. 16 ember munkáját felügyeltem, irányítottam, nem tudtak megvezetni. Szerettek is a nővérek, mert ami a főnővéri értekezleten problémaként felmerült, azt mindig hibátlanul megoldottam.

Persze életszínvonalban ez a meló az autókereskedéshez képest nagy visszaesést jelentett. A kórházban 120 nettóval kezdtem. Majdnem feleannyival, mint amennyit 15 évvel azelőtt, az autókereskedés első hónapjában kerestem. Mégis hat évig dolgoztam itt, igazgatói kitüntetést is kaptam. Aztán 2011-ben kirúgtak. Holott én már akkor fideszes voltam, amikor megalakultak, de az új igazgatót, Dr. Bedros Róbertet ez nem érdekelte, csak az, hogy László (korábban MSZP-s, jelenleg DK-s országgyűlési képviselő – a szerk.) embere vagyok. Bíróságra mentem és meg is nyertem a munkaügyi pert. Hatmillió forintot ítéltek meg, mert jogtalanul bocsátottak el.

Megint állás nélkül maradtam hónapokig. Közben azonban a fiacskám az ELTE Jogtudományi Egyetemen tanult, az évfolyamtársain keresztül ő segített munkát találni. Hatodik éve a Külügyminisztérium alkalmazásában állok.

Minden sportoló arra vágyik, hogy a saját sportágában legyen valaki

Ez a fő munkahelyem, de az igazi fordulat az életemben csak ezt követően jött el. A kulcs megint a fiam, aki közben lediplomázott az egyetemen. Évekig én segítettem neki. Amióta felnőtt, ő segít nekem. Büszke vagyok rá! Egy barátja Erbszt Ádám, akinek az apja neves gerincsebész, és Vér Gábor, Eb-bronzérmes cselgáncsozó crossfit edzéseket tart a Honvédban. Mivel a crossfit egyik alapja az olimpiai súlyzós gyakorlat, lehívtak, hogy tartsak szakszerű edzéseket, tanítsam meg a helyes súlyemelés-technikát a tanítványaiknak. Hát hogyne lett volna kedvem.

Annyira tetszhetett a munkám, hogy Gera Tamás, a cselgáncsosok technikai vezetője tavaly felvetette, alakítsunk egy súlyemelő szakosztályt. 1991-ben megszűnt a súlyemelés a Honvédban, és ezeknek a csodálatos embereknek hála, a közreműködésemmel éledhet fel 28 év után. Ennél szebbet el sem tudok képzelni. Gergely István elnök támogat minket. A szakosztály-alapítás jogi folyamata zajlik, a szövetség is segít minket.

Hatvanéves leszek idén. Akik ismerik a sportmúltamat, gyakran felvetik; nem félek a haláltól, hisz súlyemelő kortársaim közül sokan haltak meg viszonylag fiatalon. Kőszegi Gyuri 51 éves volt, Baczakó Péter 56, a „Minidaru”, a háromszoros olimpiai bajnok Naim Süleymanoglu 50.

Mindig azt felelem: óriási hülyeség, ők sem a dopping miatt haltak meg, mindegyiknek más és más szervi problémája volt. Köze nincs egyiknek sem az anabolikus szteroidokhoz. Egyik ember tovább él, másik hamarabb elmegy.

Az életben inkább a szerencse számít, hogy jókor legyél jó helyen. A korom nem is látszik rajtam. Dagadok az izomtól, futok, sportolok, mindent csinálok, semmi bajom. Estéimet harmadik éve töltöm újra a súlyok és a fiatal tanítványaim között. Jelen pillanatban tizenöten vannak, de folyamatosan bővülünk. Mindenki csodálkozik, mert a súlyemelésről nem az a kép él, hogy az elit, az értelmiség sportja. Ehhez képest hat doktor van köztük: négy jogi, két orvosdoktor, mind vezető beosztású emberek.

Most jobb helyen nem is lehetnék. Nincs annál szebb hang, mint amikor a földön csattan a vas. Mindig arról álmodtam, hogy a sportágamnak visszaadhassak valamit abból a sok szépből, jóból – mert én csak arra emlékszem –, amit kaptam tőle.

Dr. Faragó Tamás, az olimpiai bajnok vízilabdázó hitvallása szerint a versenyző csinálja az edzőt s nem pedig fordítva.

Tökéletesen igazat adok neki. Addig én senki vagyok, míg nem találok egy gyémántot, amit csiszolok. A jó hír az, hogy jelenlegi tanítványaim között akad olyan, aki az idei országos bajnokságon már érmes lehet, és talán, 2024-ben akár az olimpiai kerettagságot is megcélozhatja. Nem is egy.

Kiemelt kép: Farkas Norbert /24.hu

Source: 24 teszt