Karsai László: A Sorsok Háza és akik gründolják

Pelle János és Gerő András alig győzi szusszal a lelkesedést a Sorsok Háza hétpecsétes titokként őrzött koncepciójáért. Nekik egy bíráló szavuk nem volt 2013-ban, amikor a 2014-es holokauszt-emlékév hivatalos „nyitányaként” Lázár János bejelentette, hogy a Józsefvárosi pályaudvaron 7 milliárd forintért fel fog épülni egy új holokauszt múzeum és oktatási központ. Ők is jól tudták és tudják, hogy kicsoda Schmidt Mária, és mit művelt eddig a magyar holokauszt történetével, mennyit tett a holokauszt áldozatai emlékének meggyalázásért. Mindez őket az elmúlt fél évtizedben és ma sem zavarja. 2013-ban Schmidt egyik fő történész szakértője Haraszti György, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem (ORZSE) tanszékvezetője volt. 2014. január 27-én a Páva utcai holokauszt Emlékközpontban tudományosnak nevezett emlékülést tartottak. A kormányt Rétvári Bence képviselte, akit, a hivatalos programot jócskán megzavarva, Gulyás Márton, a Krétakör vezetője arra szólított fel, hogy a kormány azzal is demonstrálja, elismeri a magyar állam felelősségét a holokausztban, hogy nem avatják fel a Szabadság téren a német megszállási emlékművet. Botos János, aki Haraszti mellett a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány (HDKE) egyik vezetője volt akkoriban, erélyesen kiutasította a teremből Gulyást. Akire a szintén jelenlévő Schmidt Mária indulatosan rátámadt, többek között azt kiabálva, hogy „Szégyellje magát!” .

Inkább Harasztinak kellett volna magát szégyellnie. Tudományosnak szánt előadásában többek között azt állította, hogy a wannseei konferencia 1941. januárjában volt, és azon a németek 825.000 magyar zsidóval számoltak. Rosszul tudja, 1942 januárjában volt, és 742.800 zsidó szerepel az Eichmann által írott jegyzőkönyvben Magyarország mellett. A Haraszti előadásában elhangzott további súlyos vagy csak széleskörű tájékozatlanságáról árulkodó tárgyi tévedéseket lehet sorolni. Szerinte a híres 1944-es Auschwitzi Jegyzőkönyvek „szerzői”, két szlovák fiatalember, nem tudtak magyarul. Rudolf Vrbaval, az egyik auschwitzi szökevénnyel 1994-ben a budapesti nemzetközi holokauszt konferencián nagyon jól tudtunk magyarul beszélgetni. Az ORZSE egyetemi tanára szerint a magyar zsidóságnak négy irányzata volt: a neológ, az ortodox, majd a haszidokat említette, aki szerinte elkülönültek az ortodoxoktól. Ez ugyan csak három, de a professzor úr elfelejtkezett a status quo ante-irányzathoz tartozókról. Nyilván eddig még nem volt ideje a friss holokauszt szakirodalmat olvasni, különben nem állította volna, hogy Kamenyec-Podolszkij története „nincs igazán kikutatva”. Az emlékülésről beszámoló Molnár Judit történész fentebb linkelt cikkében joggal jegyezte meg, hogy inkább Harasztira kellett volna Schmidt Máriának rákiabálnia, és ő szégyellje magát, ha még 2014 januárjában is ilyen „szakértői” vannak, mint Haraszti, és a Sorsok Házát 2014. április 16-án meg akarják nyitni.

Azok a történész szakértők, akik 2013-2014-ben láthatták, olvashatták azt, amit Schmidt eléjük tárt, már korántsem voltak olyan lelkesek, mint Gerő, Pelle és Haraszti. Állítólag a Schmidt-féle koncepció és látványterv alapján épültek fel az épületek a Józsefvárosi pályaudvaron. Az építkezés még azelőtt, érthetetlen sietséggel, hogy azt ne mondjuk, kapkodva indult el, hogy a koncepciót és a látványtervet a hazai és nemzetközi holokauszt szakértők megvitathatták volna. Amely koncepciót és látványtervet Schmidt és munkatársai voltak olyan magabiztosak és tájékozatlanok, hogy ha Magyarországon nem is merték a mai napig sem nyilvános szakmai vitára bocsátani, a Jad Vasem, a washingtoni United States Holocaust Memorial Museum és a 31 ország holokauszt szakértőit tömörítő IHRA (International Holocaust Remembrance Alliance-Nemzetközi Holokauszt Emlékszövetség) történészeinek és múzeológusainak megmutatták.

Abban reménykedtek, hogy ha e nagytekintélyű külföldi intézmények szakértőit meg tudják nyerni elgondolásuk támogatására, akkor el tudják majd hallgattatni hazai bírálóikat. Bármilyen hihetetlen, ők komolyan azt hitték, hogy Jeruzsálemtől Washingtonig találnak egyetlen egy komoly holokauszt szakértőt, akik zagyva, érzelgős és történelemhamisító koncepciójuk mögé áll. Robert Rozett, a Jad Vasem egyik vezető történésze szerint a jeruzsálemi holokauszt központ azért szakított meg minden szakmai-tudományos kapcsolatot Schmidt Máriával, mert a koncepció még csak nem is törekedett a holokauszthoz vezető út, az okok bemutatására, kizárólag az érzelmekre próbál (majd) hatni.

Nem tárgyalja a magyar állam, a magyar társadalom felelősségét, viszont aránytalanul nagy teret szentel az embermentőknek.

Azzal, hogy az 1944 előtti eseményeket elhanyagolja, viszont nagy teret szentel a nyilasok által elkövetett tömeggyilkosságoknak, azt sugalmazza, hogy zsidók ellen elkövetett bűnökért csak a németek és a nyilasok felelősek.  A holokauszt-szakértő Csősz László történész, a Magyar Nemzeti Levéltár főlevéltárosa, és az EHRI (European Holocaust Research Infrastructure-Európai Holokauszt Kutatások Infrastruktúrája) egyik magyar szakértője  a Vasárnapi Híreknek többek között azt emelte ki, hogy: „… a gyermekáldozatok középpontba állításával teret adhatunk olyan rosszindulatú értelmezéseknek, amelyek szerint az ártatlan gyermekek elleni bűnök minőségileg mások, mint a felnőttek ellen elkövetett gaztettek, akik ezen logika szerint legalább részben bűnösök lehettek, tehát üldözésük akár jogos is lehetett… Kimarad az igazság egyik fele: például a közönség hajlamos lehet a keresztény egyházak egyes vezetőinek és tagjainak embermentő tevékenységéből azt a következtetést levonni, hogy az egyházak általában segítették a zsidóságot, miközben számos képviselőjük nagy szerepet játszott a zsidógyűlölet gerjesztésében, a zsidótörvények megszavazásában.”

De kicsoda Schmidt Mária, mit érdemes róla tudni, és soha el nem felejteni?

Amióta kiderült, hogy Lázár János nem tudja tovább megakadályozni, hogy ne Schmidt Mária valósítsa a Sorsok Házának nevezett emlékhelyet, múzeumot, oktatási központot a Józsefvárosban, Gerő és Pelle nem győz meglepődni és csodálkozni. Nem értik, miért nem örül mindenki, még Randolph L. Braham, a magyarországi holokauszt nemzetközileg elismert kutatója sem. Utóbbi Schmidt Máriát az elmúlt jó két évtizedben sokszor, keményen bírálta, történelemhamisítónak, Horthy-rehabilitálónak, sőt olyasvalakinek nevezte, aki már évtizedekkel ezelőtt kiírta magát a holokauszt történészek közül.

Schmidt jó 35 éve holokauszt szaktörténésznek indult, mára Orbán Viktor miniszterelnök udvari történészévé vált. 1985-ben első tanulmánya Kasztner Rezső cionista vezetőről szólt, és az akkor ellenzékinek számító Medvetánc című folyóiratban jelent meg. Akkor még Schmidt nagyon örült (erről személyes emlékeim vannak), hogy mentora, a nagyon nem mellékesen holokauszt túlélő Ránki György történész, akadémikus segítségével többéves Soros-ösztöndíjat kapott. Néhány éve Schmidt egy -interjúban (Figyelő 2008/5. szám. Lambert Gábor: Feketén, fehéren – a szerk.) azt állította, hogy még a rendszerváltás előtt ő sajtó alá rendezte Komoly Ottó cionista vezető világháborús naplóját. Nem mondott igazat, e vaskos napló kicsiny töredékét, alig egyhónapnyi részét, és nem egyedül, hanem Mester Miklós és Majsai Tamás közreműködésével publikálta. Majd Braham egyik kötetét a saját neve alatt adta ki, egy zavaros, téves megállapításoktól és tárgyi tévedésektől hemzsegő előszóval, és jónéhány új, pontatlan vagy csak fölösleges lábjegyzettel megspékelve. Schmidt az 1990-as évek elején rájött, hogy az akkori (és mai) politikai jobboldal finoman szólva sem bővelkedik tekintélyes holokauszt történészekben. No nem olyanokban, akik magukról hirdetik, hogy ők holokauszt történészek, hanem akiknek vannak komoly publikációi, akiket meghívnak Jeruzsálembe, Washingtonba nemzetközi holokauszt konferenciákra, workshopokra.

Schmidt néhány éve azt fabulázta, hogy az 1994-es budapesti nemzetközi holokauszt konferencia (amelynek egyik szervezője volt) kötetéből kicenzúrázták az ő előadását. Megint nem mondott igazat: előadása szerkesztett, lábjegyzetes változatát Braham professzor ismételt figyelmeztetései, kérései ellenére sem küldte el a kötet szerkesztőinek. Schmidt annak ellenére vehetett részt ezen a budapesti nagy nemzetközi holokauszt konferencián, hogy (Gosztonyi Péter Svájcban élő történésszel együtt) akkor már évek óta Horthy Miklós rehabilitálásán ügyködött. Már 1992-1993-ban azt hangoztatta, hogy a kormányzó 1944 nyaráig semmit sem tudott arról, hogy a németek és csatlósaik milliószámra ölik a zsidókat Európa-szerte. Már akkor is kiderült, hogy Schmidt nem csak történelemhamisító, hanem gyáva is: soha, egyetlen egyszer nem volt hajlandó az állításait cáfolókkal szakmai vitába bocsátkozni. Inkább dicstelenül kivonult a holokauszt szaktudományból, a témát nem kutatja, ebben a témakörben jó 25 éve egy sort sem publikált. 1999-ben az egyik előadásában kijelentette, hogy a holokauszt a második világháború lényegtelen, marginális kérdése volt, annyira, hogy egyik harcoló félnek sem volt célja a zsidó elpusztítása vagy megmentésük.

Végtelen jóindulat kell annak feltételezéséhez, hogy Schmidtnek csak súlyos, átmeneti memória zavara támadt, ezért „feledkezett meg” a náci Németországról. Ma már ilyen kijelentésért akár fel is lehetne őt jelenteni: ez a holokauszt relativizálásának minősített esete. Schmidt 1998-ban hivatalosan is állami főtörténész státuszt kapott. A frissen és először megválasztott Orbán Viktor miniszterelnök nagyméretű parlamenti dolgozószobával ellátott udvari történésze lett. Első feladata volt az Auschwitzban a 18. sz. barakkban akkor már jó húsz éve létező, tartalmilag elavult, rossz állapotban lévő magyar kiállítás helyett egy újnak a létrehozása. Schmidt összefogott Ihász Istvánnal, a Magyar Nemzeti Múzeumban ma is látható durva Horthy-kor apologetikát tükröző hírhedt állandó kiállítás főkurátorával, és megalkottak egy történeti „forgatókönyvet”. Nyílt, szemérmetlen történelemhamisítás, a Horthy-kori magyar állam tisztára mosása, a holokausztért a felelősség el- és áthárítása a németekre és egy maroknyi nyilasra, hogy csak néhányat ragadjunk ki a forgatókönyvvel kapcsolatos bíráló megjegyzések közül.

Akkor Orbán Viktor azt mondta, hogy ameddig a történészek nem jutnak konszenzusra, nem lesz új magyar holokauszt-kiállítás Auschwitzban. Kudarcot vallott és akkorra már igen kétes nemzetközi „hírnévre” szert tett főtörténészét Orbán azzal próbálta megvigasztalni, hogy rábízta a Terror Háza Múzeum megalkotását. Schmidt okult auschwitzi próbálkozása csődjéből: most a legnagyobb titokban készítette elő az állandó kiállítást az Andrássy út 60-ban. Az épület, amikor 2002 februárjában megnyílt, már hírhedt pengefalával hazudni kezdett: Magyarországon csak két terror-diktatúra volt, a nyilas és a kommunista, ami a nyilasok rémuralma előtt történt, az nem érdekes, azzal minden rendben van. Schmidt később, a már említett 2008-as Figyelő-interjúban azt állította, hogy Braham professzort megtévesztették, azért bírálta már 2002-ben igen élesen a Terror Háza Múzeum állandó kiállítását. Nem mondott igazat: Braham Varga László történésszel, Budapest Főváros Levéltára volt főigazgatójával és e sorok írójával hármasban járta végig a hajdani nyilas Hűség Háza állandó kiállítását. Nekünk semmit sem kellett mondanunk, és természetesen még ha akartuk volna, akkor sem tudtuk volna Braham professzort „megtéveszteni”.

Aki tőlünk függetlenül és velünk együtt történelemhamisítónak, silánynak tartotta az állandó kiállítást.

Ő is látta, hogy miről szól az állandó kiállítás: a magyar nép mindig, minden korban ártatlan volt. Ha voltak (előfordultak) szép hazánkban történelmi bűnök, azokról egy maroknyi (nyilas, majd nyilasból kommunistává átvedlett) kollaboráns tehetett csak. Mindenről az idegen megszállók (előbb a németek, később a szovjetek) tehetnek. Nem véletlen, hogy a Terror Háza Múzeumban egy szó sincs a Horthy-korszak antiszemitizmusáról, arról, hogy a kormányzó még 1943 tavaszán is milyen büszkén védte a numerus clausus törvényt. Mint ahogyan nincs érdemi szó az 1938-tól sorozatban elfogadott 21 zsidótörvényről, és a hozzájuk kapcsolódó sok száz kormány- és miniszteri rendeletről. A holokauszt mintegy 550.000 áldozatának három-, a kommunista diktatúra mintegy 3000 áldozatának 23 terem jutott Schmidt Máriától. Akinek állandó kiállításán a német megszállók bevonulása után szinte azonnal elkezdik a nyilasok a Dunába lőni a zsidókat. Az 1944-es deportálásokról és a nácikkal kollaboráló Sztójay-kormányról az első hónapokban a látogatók csak annyit olvashattak, hogy a magyar állam a megszállás után már nem védte olyan hatékonyan a zsidó állampolgárait, mint a megszállás előtt. A gondolat ismerős, tavaly egy holokauszt megemlékezésen Rogán Antal, idén szeptemberben a Sorsok Háza-projekt újra indításán Gulyás Gergely ismételte el ugyanezt.

Schmidt a bírálatok hatására ezt a botrányos mondatot később kiemelte az állandó kiállítás szövegei közül, majd amikor tíz éve ezt egyik bírálója felemlegette, azt mondta, hogy soha nem is szerepelt az állandó kiállításán. Nem volt szerencséje, 2002-es bírálói között akadt olyan szaktörténész, Ungváry Krisztián, aki egy Magyar Narancsban megjelent cikkében szó szerint idézte ezt az inkriminált mondatot is. Schmidt volt talán az egyetlen történész, aki a Szabadság téri botrányos, és hivatalosan a mai napig nem felavatott megszállási emlékművet védelmébe vette. Miért is ne tette volna, hiszen miniszterelnökének is tetszik, és végül is nem sugalmaz mást, mint amit ő is évtizedek óta hirdet: a magyar nép ártatlan volt, legjobbjai, tömegesen, mindig, minden idegen elnyomó rendszernek ellenálltak, mentették, akit tudtak.

Amit biztosan tudni lehet, ha máshonnan nem, akkor Gerő, Pelle és Köves Slomó sűrű nyilatkozataiból,  vagy akinek semmi sem elég, Köves és Frölich Róbert főrabbi  október 4-én a Bálint Házban rendezett vitájáról:

a következő: a nemzetközi szakértők által egyöntetűen és egyértelműen elutasított „koncepció” alapján pazaroltak el legalább 7-8 milliárd közpénzt a Józsefvárosi pályaudvaron felhúzott épületekre.

Ezen még lehet segíteni, hiszen nem a forma, hanem végső soron a tartalom lesz majd a lényeges.

Az építkezések már ínszakajtó ütemben folytak, amikor Gerő kiugrott Izraelbe, és ott összeinterjúzott vagy negyven órányi anyagot, a szerinte igazán hiteles magyar holokauszt túlélőkkel. Azt persze a mai napig nem próbálta megmagyarázni, nem is lehet, hogy miért nem próbált a Magyarországon és másutt is már évtizedek óta létező, a holokauszt túlélőkkel nem 70-, hanem 30-40-50 évvel a világháború után készült interjúkból válogatni? Miért nem próbált a Stephen Spielberg-féle Shoah Visual History Foundation (University of Southern California, Los Angeles) mintegy 56.000 interjújából (is) válogatni? A hatalmas anyag 40 magyarországi akadémiai intézetben, könyvtárban szabadon hozzáférhető, és biztosan olcsóbb lett volna még az esetleges szerzői-felhasználói jogokat kifizetni, mint Gerő izraeli utazgatásait finanszírozni.

Miután Schmidt Mária parancsára senki, semmit nem tudhat a Sorsok Háza-projektről, csak találgathatunk, hogy a Gerő által összeinterjúzott 40 órából kik, milyen szempontok alapján vágtak össze két órát.

Ne legyenek illúzióink: ki fog derülni, hogy Magyarországon csak azért nem volt több embermentő, mint akiről eddig tudunk, mert olyan sokan tolongtak, hogy akár életük árán is mentsék a zsidókat, hogy sokuknak már nem jutott megmenthető zsidó kisgyerek, aki ma is hálás magyar megmentőinek.

Schmidt, ha nagyritkán a Sorsok Háza ügyében szóra nyitja száját, olyasmiket mond, hogy másutt sem szokás egy-egy múzeum, állandó kiállítás forgatókönyvét előzetesen vitára bocsátani. Téved, Európában és általában a civilizált világban szokás. De abban az illiberális rendszerben, amelyben ő főtörténész és a miniszterelnök tanácsadója, lehet titkolózni, a szakmai vitától elzárkózni.

Kiemelt kép: Balaton József / MTI

Source: 24 teszt