Kék disznók alatt készülnek a főváros legfinomabb nápolyijai

A Budapestre látogató turisták és a városfotósok a legtöbbször csak a belvárost próbálják felfedezni, pedig a külsőbb kerületek, így a panelerdők és a kertes házas negyedek is bőven tartogatnak meglepetéseket. Nem kivétel mindez alól a főváros részét csak 1950 óta képező Újpest sem, ahol – térképen is követhető –, a város elfelejtett szépségeit bemutató, Ismeretlen Budapest címet viselő sorozatunkban korábban már többször is jártunk, bemutatva a hetven éve született holokauszt-emlékművét, a Tanácsköztársaság ma is köztéren álló emlékművét, óriási épületdíszeket és rakétameghajtású teknőst, illetve drótszobrokat is rejtő lakótelepeit, illetve a homlokzatán ma is vörös csillagot viselő Városházát.

Sokásunktól eltérő módon ezúttal nem egy homlokzat, szobor, vagy épp tér, hanem a város maga nemében utolsó műhelye miatt indultunk el a kerület felé, hiszen itt, a józsefvárosi párjával nem összekeverendő Mátyás téren működik

a város utolsó nápolyikészítő műhelye.

Az ugyanazon család harmadik generációja által életben tartott műhely 1971-ben foglalta el a mai helyét, a történet kezdete azonban ennél jóval távolabbra nyúlik vissza, hiszen a három főt foglalkoztatócég tulajdonosa, Szélesi Szabolcs mostohanagyapja, Nachtmann József a két világháború közt cukorkakészítéssel – főleg nyalókák és törökméz gyártásával – foglalkozott, üzletét azonban az államosítási láz 1949-ben elragadta.

A férfi ennek köszönhetően az újpesti Láng Gépgyár dolgozója lett, négy évvel később azonban rámosolygott a szerencse, hiszen a minisztertanács frissen megválasztott elnöke, a később a forradalomban játszott szerepéért halálra ítélt Nagy Imre engedélyezte a kisebb családi üzemek újbóli megnyitását, így Nachtmann 1953-ban

ostyasütő engedélyt kért és kapott.

Az üzem a Bocskai utcában nyitott újra, a munkákban pedig a család már felnőtt tagjai mellett már nevelt fia, az akkor ötéves Szélesi István is besegített.

Az apró műhelyben persze továbbra is készültek cukorkák, az üzletből azonban egyre nagyobb szeletet hasítottak ki az ostyák és nápolyik. A vásárlók száma gyorsan nőtt, másfél évtizeddel az újranyitás után pedig a család komoly helyhiánnyal küzdött. Minél korábban költözniük kellett tehát, főleg, hogy István időközben vendéglátóipari technikumban tanult tovább, így biztossá vált, hogy az üzletet a fiatal fiú folytatja majd. Hosszú keresgélés után ráakadtak végül a húsz évvel korábbi államosítás óta üresen álló Mátyás téri épületre, ahol a háború előtt Króm bácsi hentesboltja működött – írja az Újpesti Helytörténeti Értesítő.

Az akkor húsz éve lakatlan épületbe belépve az új tulajdonosok szembesültek a ténnyel: nem csak egy átlagos épületet, de egy igazi időkapszulát vettek, hiszen a falakon még mindig sértetlenül ott álltak az 1926-ban, az alsórákosi Zsolnay-gyárban készült, kézzel festett csempék, rajtuk nem csak növényi motívumokkal, de jókora sonkákkal, méretes disznófejjel, illetve jókora sertésekkel – épp úgy, ahogyan az a kor hentesüzleteiben illett.

A bolt végül 1971-ben, Nachtmann vezetésével nyílt meg újra, hogy ellássa a környéket cukorkákkal, ostyákkal, nápolyikkal, valamint barackmaggal és télifagyival, amit a hetvenes és nyolcvanas évek Magyarországának fiataljai némi túlzással ládaszámra tömtek magukba. Szélesi 1984-ben, apja halála után vette át az üzletet, és vezette azt át a rendszerváltás utáni zűrzavaron, felvéve a harcot az egyre több és egyre erősebb vetélytárssal.

A három apró szobából álló műhelytérben ma már nem Szélesi István, hanem fia, Szabolcs az úr, akinek szintén már gyermekkorában élete fontos részévé vált a bolt, a családfő halála után, kilenc évvel ezelőtt pedig át is vette annak vezetését.

Az apró sarokház ajtaján belépve az ember ugyanolyan környezetben, ugyanazon gépek közt találja magát, mint ahogyan azt 1971 őszén láthatta, a műhely és a kiszolgáló rész közti határ pedig egyáltalán nem éles, hiszen a kész, csomagolt áruk mellett áll a már évek óta nem használt kemence (ezért az ostyalapok már nem helyben készülnek, hanem a Zieglertől érkeznek), illetve a csempékkel egyidőben, 1926-ban, a – második világháborús német tengeralattjárók számos berendezését is adó – svájci Brown-Boweri gyárban készült cukordaráló, amit a műhelyben fel-alá szaladgáló tulajdonos már szintén évek óta nem használ.

Emellett áll a jókora habverő, amiben ma is elkészül az ostyarétegek közé kerülő krém, de a masszának előbb az összetevőket egyneműsítő dagasztógépben kell megszületnie, majd egy napot pihennie. Ezt követi a már említett gépben folyó kihabosítás, ami után az épp megszületett krémnek legalább néhány órát, ideális esetben azonban másnap reggelig kell pihennie, hogy az állaga ideálissá váljon, és a lapok ne csússzanak el egymáson.

A rétegekre kenést persze ma már rég nem kézzel végzik, hiszen erre a második szobában álló, jókora kenőgép áll rendelkezésre: az egymásra tornyozott friss ostyákat a gép egyesével adagolja, a két másodperces varázslat eredményeként pedig a túlsó oldalon máris megérkezik a megkent lap, amit Szabolcs társának egyszerűen csak rá kell helyeznie egy másikra, monoton módon, akár napi tíz órán át egy szűk helyen állva, ami nyilvánvalóan embert próbáló feladat.

A kellő számú réteg egymásra helyezése után a kész tábla a főnökhöz vándorol, aki egy első látásra kerítéslécekből összeeszkábáltnak tűnő, legalább negyven éves sablont helyez az óriásra, majd egy méretes fűrésszel fogyasztható darabokra vágja azt, hogy aztán kartondobozba, vagy épp kis zacskókba töltse.

A kész termékek egy részét persze felszívják a betérő környékbeliek, vagy épp a nagyobb mennyiséget megrendelők, a nápolyik tekintélyes része – illetve a sütő felszámolásával eltűnő barackmagot váltó gömb alakú UFÓ, illetve a megnyitás óta szeptembertől áprilisig készülő télifagyi – landol ugyanakkor az ország különböző városainak piacain, valamint kisebb boltok polcain.

A kis családi vállalkozásnak minden esélye meglenne persze arra, hogy egy kisebb tőkeinjekcióval növekedjen, és még ismertebbé váljon, Szabolcs számára azonban fontos, hogy minden a család kezében maradjon, a gyártási módszerek és a recept pedig a következő évtizedekben se változzanak meg. A folyamatos növekedési ütemet nem tudják garantálni, így uniós pályázatokon sem vehetnek részt, őket ez azonban nem igazán zavarja, hiszen a munka így is teljesen kitölti a családfő napját, a Szélesi-nápolyi pedig az elmúlt évtizedekben fogalommá vált.

Source: 24 teszt