Lantos Gabriella: A kibillent egyensúlyt helyre kell állítani az egészségügyben
Amit az orvosok tíz év alatt sem tudtak elérni, azt a Covid elég hamar kikényszerítette. A kormány a halottak számának látványos emelkedésekor váratlanul duplájára emelte az orvosi béreket és kriminalizálta a hálapénzt. Mivel a tesztkapacitásokat már nem tudja növelni, nem tudja kordában tartani a fertőzés terjedését. Kénytelen volt hát bevetetni a csodafegyvert.
Most már senki sem figyel a Covidra, a halottak napról napra magasabb számára. Hanem számolgat, hogy a 2 milliót kereső orvosok mennyivel is járnak jobban nála. Igaz, szegény rezidensek így is csak az átlagbért kapják majd meg, a kétmillió bruttót pedig azok, akik már 41 éve dolgoznak (tehát többet, mint az átlag magyar), de ez a kétmillió jól beég az olvasó retinájába. Ha még ezek után is drámaian sok lesz a halott, azért már nem a kormány lesz a hibás, hanem a gazdag orvosok. Nem igaz, kedves választópolgárok?
Ettől a politikai haszonleséstől függetlenül az orvosi béremelés és a hálapénz kriminalizálása úgy kellett az egészségügynek, mint egy falat kenyér. Az orvosbárók uralmát csak így lehet megtörni, és csak így lehet a fiatal orvosokat az állami rendszerben tartani. Sajnos, ez az intézkedés a Covid-siker szempontjából már elkésett, mivel az idén végzett 300 kezdőorvos már elhagyta az egészségügyet. Így a jövő júliusban diplomázók dönthetnek először úgy, hogy maradnak. Ezt a döntésüket kicsit megnehezítette a kormány azzal, hogy egy kis mézet rákenve azért elég vastagra fonta a madzagot. Átalakította az orvosok jogállását, nemcsak az állami ellátásban, hanem a magánszektorban is. Talán még a háziorvosokra is kiterjesztik ezt, de aztán ezzel letudják a közelgő egészségügyi válság elhárítását. Kár lenne, mivel ez a törvény az eddig is a teljesítőképessége szélén billegő szektort végképp kimozdította egyensúlyi helyzetéből. Így az már soha nem lesz olyan, mint a Covid előtt volt.
Ezt az egyensúlytalanságot azonban nagyon gyorsan meg kell szüntetni, hogy ne a rombolás, hanem az újjászervezés kezdődjön el. Most nem szabad megállni. Ugyanis a béremelés és a hálapénz-ellenes csomag hamarosan el fog indítani egy, talán a kormány által nem is szándékolt strukturális reformot: az ellátás koncentrációját. A láthatóvá váló orvoshiány miatt a kis kórházak a megszűnés közelébe kerülnek. Ez a szándék világosan kiolvasható a törvényből, és szakmailag helyes is. De ezekre az ellátóhelyekre egy új funkcióban továbbra is szüksége van a helyi közösségeknek. Csak nem kórházként, hiszen XXI. századi értelemben már eddig sem voltak azok. Viszont járási egészségügyi központokként számtalan lakosságközeli egészségügyi ellátást kell majd nyújtaniuk. Ha ezt az átalakulást szabályozzák, keretek közt tartják, jó irányt vehet. Ha nem, annak az orvosok mellett a betegek is megisszák a levét.
Az új egyensúly megteremtéséhez négy területen kell egymás hatását erősítő intézkedéseket hozni.
- Béremelésre még további pénzeket kell betenni az egészségügybe. A plusz pénz hatással van a személyzet létszámára.
- A létszám hat az ellátás struktúrájára.
- Az pedig a betegbiztonságra.
- A kényelmi szolgáltatások finanszírozása teremti meg az átjárást a szektorok közt.
Nézzük végig egyenként ezeket.
Plusz pénz
Az orvosi béremelés kizárólagossága mögött egy bevett, de elavult szemlélet húzódik. A közvélekedés úgy tartja, hogy az orvos, nyakában a sztetoszkóppal, egy művész. Ránéz a betegre és az ihlet megsúgja, hogyan lehet őt meggyógyítani. Persze, valóban vannak rendkívüli képességű orvosok, akiknek a megérzései jól működnek. Mint ahogy minden szakmának vannak zsenijei. De még nekik is szükségük van háttérre. Mert az orvoslás ma már szigorúan kidolgozott és betartatott protokollok alapján szervezett csapatmunka. Amihez az orvos mellett tucatnyi szakdolgozó, karbantartó, betegútmenedzser, takarító és egyéb dolgozó kell.
Őket pedig épp úgy meg kell fizetni, mint az orvosokat, mert csak akkor lesznek elegen. Ha pedig nincsenek elegen, az orvosok nem tudnak orvosi munkát végezni, tehát nem tudnak gyógyítani. Már eddig is túl drága volt, hogy az orvosok gépeltek, telefonáltak, infúziót kötöttek be. De a szakdolgozóhiány ezután már tényleg a koldusok luxusa lesz.
Persze nemcsak pénz kell az ápolónőknek, szülésznőknek és gyógytornászoknak, hanem a képzettségüknek megfelelő felelősségi kör is: ezt kompetenciának nevezik.
Most orvosok kísérik a legproblémátlanabb terhesgondozást és legtermészetesebb élettani szülést is, miközben ezer kilométerre nyugatra ez szülésznői munka. Az orvos akkor jön a képbe, ha cukros a kismama, vagy a baba elakadt a szülőcsatornában. Miként egy átlagos hasi vagy carotis ultrahang vizsgálathoz sem kell radiológus, pont olyan jó munkát végez a szonográfus is, aki nem orvos. Az orvos ahhoz kell, hogy a problémás eseteket megítélje. De
a hálapénz eltorzította az ellátást, az orvosok minden beavatkozást maguknak tartottak meg. A hálapénz eltűnésével ezek a dolgok a helyükre kerülhetnek, és ehhez még pénz sem kell. Csak az, hogy a szakdolgozók kompetencialistáját bővítsék. Máris sokkal több orvos lesz a súlyos betegek ellátásához.
Az orvosi béremelés nettó 300 milliárd forintba kerül, körülbelül ugyanennyi lenne a szakdolgozói béremelés költsége is. Együtt sem több mint a költségvetés 1,5 százaléka. Pont ennyi hiányzik a magyar egészségügy finanszírozásából ahhoz, hogy az uniós átlag alját elérjük. A Covid utáni egészségügybe bele kell tenni ennyi pénzt, egy csomó felesleges presztízsberuházáshoz képest ez biztosan létszükséglet. Enélkül nem lesz elég nővér, a betegek továbbra is ellátatlannak érzik majd magukat, és az orvosok sem tudnak orvosi munkát, azaz gyógyítani.
Struktúraváltás
Alapszabály az, hogy csak akkora ellátórendszert szabad fenntartani, aminek a működtetésére van elég személyzeted. Ez a betegbiztonság egyes számú parancsa. Ma az egészségügyi és szociális ágazatban együtt százezer ápoló és húszezer olyan orvos van, aki még nem töltötte be a 65 évet. Az orvoslétszám nemzetközi összehasonlításban is alacsony. Az ápolónők száma is kevés, de a lakosság egészségi állapotához és a kórházi rendszer kiterjedtségéhez képest még kevesebbnek tűnik. Ezért a béremelés után koncentrálódni fognak az ellátások. És koncentrálni is kell őket a betegbiztonság érdekében, méghozzá kétféle elv szerint.
Az alap és szakellátást a lakossághoz közel, járási egészségügyi központokba kell szervezni. A komplex beavatkozásokat pedig a megyei centrumkórházakban kell koncentrálni, ahol minden műtétből legalább heti tizenötöt elvégeznek, szakember és gép is rendelkezésre áll. A megyei kórházakhoz több járási egészségközpont tartozhat.
Szerencsére ehhez nem kell pénz, nem kell új épületeket felhúzni. Ezek a járási egészségügyi központok a törvény hatálybalépésétől, január 1-jétől rögtön elkezdhetnek működni. Ugyanis ma szinte minden járásban van egy kis kórház, pár osztállyal, amit ugyan még kórháznak nevez a népnyelv, de orvosi értelemben már egyáltalán nem az. Az új törvény megtiltja azt, hogy ezek a kis kórházak ráígérjenek az orvosi bérekre. Így ezekben gyorsan olyan orvoshiány alakul majd ki, ami miatt a fekvőbeteg-ellátás ellehetetlenül. Ha ezt a folyamatot előre és tudatosan nem szervezik meg, akkor ezeken a helyeken sajnos minden ellátás hamarosan meg fog szűnni.
Ez azonban sem a helyi társadalmaknak, sem a megyei kórházaknak nem érdekük, hiszen akkor a centrumkórház minden ágyán továbbra is olyan idős emberek fognak feküdni, akiknek nem kórházra, hanem idősotthonra lenne szükségük. Ezért
feltétlenül szükség van arra, hogy ezeket a városi kis kórházakat még azelőtt átalakítsák egészségügyi központokká, mielőtt a személyzet elfogy. Itt kell elhelyezni a háziorvosi praxisközösségeket, a járóbeteg szakellátást, az egynapos sebészetet, a kórház utáni rehabilitációt és az idősotthont is.
A háziorvos egyedül, sztetoszkóppal a nyakában, ma már nem egyéb, mint betegútmenedzser. Ezt a munkát a magánellátásban tapasztalt asszisztensre bízzák. Nem véletlenül hiányzik ötszáz háziorvos az országból. A háziorvosok valójában csak akkor tudnak jól gyógyítani, ha helyben elérhető a diagnosztika, és esetleg szakorvossal is tudnak konzultálni. Ha egy csomó, az életminőséget javító kezeléssel a többi szakember a kezük alá dolgozik. Erre találták ki a háziorvosi praxisközösséget. Tízezer beteg ellátásán 6-8 orvos, sok asszisztens, laboráns, szonográfus, gyógytornász, diatetikus, betegútmenedzser dolgozik együtt. Minden banális betegséget meggyógyítanak, kezelnek, és gondozzák a nem súlyos krónikus betegségeket. Ide tartoznak a házi ápolást végző ápolónők is, akik a kórházból hazakerült betegekkel törődnek, kötözik a sebet, ha jól gyógyul, kiszedik a varratokat.
Ha pedig a betegség komolyabbra fordul, a háziorvosok a beteget felküldik egy emelettel feljebb a szakrendelőbe, ahol a szakorvos veszi át a kezelését. Amikor egy egyébként jó állapotú betegnek kisebb beavatkozásra van szüksége, térdartroszkópiára, sérvműtétre, kézműtétre, szürkehályogműtétre, akkor még egy emelettel feljebb küldik, az egynapos sebészetre. Ez az ellátási forma tehermentesíti a kórházakat és felszívja a korábban a fekvőbeteg-osztályon dolgozókat. Reggel 7-től este 7-ig vannak nyitva, este a betegek és a személyzet is hazamegy. Nincs kórházi fertőzés, hospitalizáció, és sokkal olcsóbb is.
A rehabilitáció még egy emelettel feljebb van, és azok kerülnek oda, akiknek a kórházi műtétet követően még időre és kezelésre van szükségük ahhoz, hogy az egykori életüket részben vagy egészében visszakapják. És ha ez már semmiképpen sem lehetséges, mert például a sztrók után már nem képesek önálló életet élni, akkor a krónikus bel- és pszichiátriai osztály helyén megnyíló idősotthonba kerülhetnek. Közel a családhoz, akik esetleg naponta vagy hetente látogathatják őket. Itt nincs már orvosi ellátás, hisz a beteget már nem lehet meggyógyítani, de az életminőségén gondos ápolással még sokat lehet javítani. Ha nincs orvos, akkor nem is kezelik túl, nem medikalizálják a beteget. Nem fekszik egész nap egy ágyban, hanem kitolják a kerekesszékkel a többiek közzé a társalgóba, hogy ne csak életben maradjon, hanem éljen is.
Ezekre a lakosságközeli ellátásokra a helyi közösségeknek óriási szükségük van, hiszen a betegek legnagyobb része így tökéletesen ellátható. Igazi kórházba valójában csak sokkal kevesebb embernek kell kerülnie. De nekik a legjobb ellátásra van szükségük. Kórház az, ahonnan már nem megy tovább a mentő. Ahol a legsúlyosabb és életveszélyes betegek ellátására is képesek. Ide, a megyei kórházakba kell koncentrálni specialistát, eszközt, technológiát.
Ha a legképzettebb orvosok a hálapénz eltűnése után már egyáltalán nem fognak küretet, sztent- vagy bütyökműtétet végezni, akkor lesz elég idejük a speciálisabb onkológiai-, szív- vagy idegsebészeti műtétek begyakorlására is. Ez a feltétele annak, hogy ne Magyarországon haljon meg a legtöbb rák- és szívbeteg ember.
Biztosítások
A különféle szintű ellátásokhoz akkor rendelhető megfelelő számú szakember, ha a finanszírozó kormány tudja, hogy egy városban, megyében hány ember milyen ellátást vehet igénybe. Ehhez arra van szükség, hogy meghatározzák és részletes szerződésbe foglalják az egészségügyi alapcsomag tartalmát, ami minden biztosítottnak jár. Ez a betegnek is garancia arra, hogy megkapja az ellátást. Ha pedig kényelmi szolgáltatásokra is igényt tart, akkor választhat a különféle biztosítási csomagok közül. Ezek a kiegészítő biztosítások tartalmazhatják a magánszolgáltatások igénybevételének lehetőségét is.
Ez a biztosítási rendszer oldja meg azt a problémát is, hogy milyen úton kerül be egy magánrendelőből az állami kórházba a biztosítással rendelkező beteg. Úgy, hogy a vállalkozó orvos műtőt és hotelszolgáltatást bérel a betegének az állami kórházban. Ott megműti, az ápolók ellátják. Majd a beteg biztosítója állja a számlát, ami mind az állami kórház bérleti díját, mind a magánorvos munkadíját tartalmazza. A két rendszer közti törvényes átjárásra nem az eddigi hálapénz, hanem a kiegészítő biztosítás a megoldás. Minden civilizált országban így megy ez.
Betegbiztonság
Az alapelv az orvoslásban az, hogy ne árts. Ebben ma nem lehetünk biztosak. Mert nem tudunk semmi arról, hogy az az orvos vagy az a hely, ahol ellátnak, tegnap vagy tavaly milyen munkát végzett. Ezért a szomszéd tapasztalatai alapján választunk magunknak orvost. Pedig egyáltalán nem biztos, hogy a legmosolygósabb orvos a legjobb specialistája a mi betegségünknek. Ahhoz, hogy megalapozottan választhassunk, minden adatnak és információnak az ellátással kapcsolatban nyilvánosnak kell lennie. Tudnom kell, hogy az én orvosom, kórházam, az én betegségemben tavaly hány műtétet végzett, mennyi szövődménnyel, kórházi fertőzéssel, mekkora műhibarátával. És azt is, hogy hányan haltak meg ezután a műtét után egy hónappal. Egyáltalán, van-e ott elég ápolónő, takarítónő, így biztonságban leszek-e. Milyen a mi járásunk, megyénk, országunk helyzete a különféle egészségügyi mutatók szerint a környező országokkal, Európával összehasonlítva.
Ezeknek az adatoknak a nyilvánosságra hozatala csak politikai szándék kérdése, mert mindegyik szerepel az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Térben (EESZT), ahova minden rendelő, labor és kórház – még a magánellátásban is – betölti az adatokat. Ha a kormány fontosnak tartja a nyilvánosságot és az átláthatóságot, akkor megosztja a betegekkel. Ezzel pedig bizalmat és biztonságot teremt. Ha nem, akkor mindenki biztos abban, hogy titkolni akar valamit. Így azonban a közbizalom az egészségüggyel szemben nem fog helyreállni. Ez sem a most célkeresztbe kerülő orvosoknak, sem a betegeknek nem érdekük. Együtt kell követelniük az egészségügyi mutatók nyilvánosságát.
Ha ezeket az intézkedéseket a kormány most nem lépi meg, akkor a Covid által keltett kényszerhelyzet elmúltával a kicsit felkavart állóvíz leülepedik, az új zavarosban pedig néhányan újra elkezdenek halászni. A következő kormány nem bújhat ki a változtatás felelőssége alól.
A szerző egészségügyi menedzser, a Róbert Károly Magánkórház korábbi operatív igazgatója.
Kiemelt kép: Fülöp Dániel /24.hu
Source: 24 teszt
