Lecsap a szálkára, elvéti a gerendát – a puha diktatúra az ügynök szemszögéből

A 2011-ben, 75 évesen meghalt Molnár Gál Péter (ahogy mindenki ismerte: MGP) önéletrajzi kötete, a Coming Out érthetően az idei év egyik legnagyobb érdeklődést kiváltó könyve itthon: egy korszak meghatározó, közismert színikritikusa volt, akiről még életében kiderült, hogy tizenöt évig az állambiztonság ügynökeként jelentett kollégáiról, pályatársairól és azokról is, akikről egyébként kritikáit írta. A Coming Out elsődleges hírértékét tehát nyilvánvalóan ez adja: MGP hogyan néz szembe a múltjával, és mit árul el a beszervezéséről, illetve a saját ügynöki működéséről. Egy másik fontos szempont MGP homoszexualitása: a kritikust ezzel zsarolva kényszerítette együttműködésre az állambiztonság, ő pedig a könyvében elejt egyrészt néhány szaftos pletykát a saját és mások szexuális életéről, de ami még fontosabb: bemutatja a Kádár-korszak félig-meddig illegális meleg társasági életét. Bár a szerző a kézirat befejezése után úgy döntött, inkább mégsem publikálja azt, élettársa tavaly mégis engedélyezte a kiadását, és végül a Magvető Kiadó Tények és tanúk sorozatában jelent meg.

A fentiek ismeretében nem meglepő, hogy a könyvről többen morális ítéletet mondtak: nevezték már viszolyogtatónak, gyomorforgatónak, visszataszítónak, meg még ki tudja, mi mindennek, és a besúgómúlt tárgyalása némiképp agyon is nyomja a könyvet. A Coming Out ugyanis több szembenézésnél, még ha át is szövi az egész könyvet az ügynökmúlt, és még csak nem is egy pletykagyűjtemény a Kádár-kori színházi-művészi világból – hanem egy rendkívül szubjektív kultúrtörténeti tabló, tele hol elképesztő, hol szórakoztató történetekkel. Ahogyan azt a könyvet szerkesztő Lakos Anna és Schmal Alexandra is írják, a szövegben sok volt a téves információ, MGP rendszeresen rosszul emlékezett, és az ellenőrizhetetlen tényeket is nyilván érdemes egészséges kétkedéssel kezelni, de még ezzel együtt is sokkal többet mesél a Kádár-korszak kulturális életéről, mint megannyi cikk és tanulmány együttvéve. MGP könnyed és élvezetes stílusban ír, és ugyan valóban néha a kezére csaphatott volna valaki, továbbá nem ártott volna a szövegnek, ha a szerző még életében átmegy rajta egy szigorú szerkesztővel, valahol az is érthető, ha a megírása után már nem akart többé foglalkozni a számára olyan felkavaró témát érintő írásával.

A csapongó, néha önismétlő szöveget aránytalanságok terhelik a szerző elkalandozó emlékei miatt, de valóban igaz az, ami a könyvbemutatón is elhangzott, miszerint több regényre és novellára való történet gyűlt össze a Coming Outban. Amely minden hibája ellenére is ajánlható olvasmány mindenkinek, akit érdekel, hogyan próbáltak élni és alkotni Magyarországon a múlt század ötvenes-hatvanas-hetvenes éveiben.

A csapongó művelődéspolitikus és kora

Nem sokkal azután, hogy MGP ügynökügye kirobbant, kötetbe rendezve jelentek meg az egykori jelentései, melyeket Luzsnyánszky Róbert néven írt 1963 és 1978 között a Belügyminisztérium III/III. Csoportfőnöksége részére. A rivaldafény árnyékában – A „vágatlan” Luzsnyánszky dosszié címen, Fonyódi Péter szerkesztésében megjelent könyv összeállítói is elismerték, MGP „nem akart megfelelni” a tartótisztjeinek, Spiró György szerint pedig a jelentéseibe egyenesen kultúrpolitikai javaslatokat csomagolt. Bár MGP elsősorban – érthetően – a színházak ügyeivel foglalkozott, a könyvből elég sokat megtudhatunk a Kádár-rendszer kultúrpolitikájának működéséről. És ez nem feltétlenül esik egybe a képpel, amely jelenleg él a korszakról.

MGP például a korabeli NDK-val párhuzamba állítva érzékelteti, hogy hiába nem volt nálunk hivatalos cenzúra, a rezsim kiszámíthatatlansága miatt nem feltétlenül volt könnyebb az élet a magyar kulturális életben, mint a nyíltan elnyomó, szigorúbb, de egyértelmű szabályokat lefektető Német Demokratikus Köztársaságban: „A cenzúra kijátszható. A csapongó művelődéspolitikus kiszámíthatatlan” – írja MGP, Aczél Györgyre utalva, és két korabeli Hamlet előadást hasonlít össze. Az egyik, a Madách Színház Ádám Ottó által rendezett előadása „föladta a társadalmi harcot, visszabújt magánélete csigaházába, békésen ellakni”, írja MGP a könyvben, és beidézi a Népszabadságban ugyanabban az évben megjelent két Hamlet-kritikáját is. Az elsőben a Madách előadását húzza le, a másodikban a kelet-berlini Volksbühne előadását dicséri, melyben a svájci Benno Besson rendezésében a Hamlet a diktatúrát fricskázva, szellemesen beszél a hatalom természetéről:

Az NDK merev parancsuralmi művelődéspolitikája elvekhez tapadtan működött. A játékszabályok betartásával be lehetett tartani neki. A magyar művelődéspolitika zsebből irányítottan személyre szabott volt. Aki előbb ment panaszkodni, annak lett igaza. Szeszélyesen szubjektív volt. Fütyült elméletre, elvre. Szavakat és kiragadott mondatokat olvastak és értelmeztek (ma is), nem pedig összefüggéseket és gondolatmeneteket.

A könyv szerint itt sem politikai okokból hívtak össze több magas rangú művelődéspolitikus részvételével megbeszélést az első Hamlet-kritika miatt, hanem mert a rendező, Ádám Ottó felesége együtt dolgozott Aczél Györgynével, és megemlítette, mennyire rosszul esett a férjének MGP kritikája.

Az Aczél irányította kultúrpolitika kiszámíthatatlanságát támasztja alá egy másik sztori is, amikor a legendás szovjet filmrendezővel, Grigorij Kozincevvel történt találkozását megörökítő cikkében elrejtette Brecht öt feltételét az igazság megírásáról: „Aki ma a hazugság és a tudatlanság ellen harcol és az igazságot kívánja megírni, annak legalább öt nehézséggel kell megküzdenie. Szüksége van kellő bátorságra, hogy az igazságot megírja, jóllehet ezt úton-útfélen elnyomják; kellő okosságra, hogy azt felismerje, jóllehet lépten-nyomon elleplezik; kellő művészi erőre, hogy azt fegyverként alkalmazhatóvá tegye; kellő ítélőképességre, hogy kiválaszthassa azokat, akiknek a kezében az hatékony lenne; kellő furfangra, hogy azt ez utóbbiaknak eljuttassa.” A lap megjelenése napján aztán jött is a menetrendszerű telefon Aczéltól, aki valósággal tajtékzott dühében — de nem a felforgató Brecht-idézet miatt. A politikus a cikk címét kifogásolta, melyben MGP „egy úrként” hivatkozott a szovjet elvtársra. „A mindig éber cenzor túlbuzgalmában rosszul figyel. A fő kérdésről eltereli a figyelmét a mellékszereplő. Lecsap a szálkára, elvéti a gerendát” – írja a szerző, akinek mindazonáltal mégsem volt kimondottan rossz viszonya Aczéllal, még akkor sem, ha utóbbi párszor megpróbálta kirúgatni a pártlaptól, és „tetűként” hivatkozott rá (ez a szavajárása volt).

Aczélnak ugyanis nem személyesen MGP-vel volt problémája, hanem a „békétlenséget” nem szerette, amit keltett néha az írásaival. A pártlap kritikusaként ugyanis nagy hatalmú embernek számított, és az útját sértett művészek sora jelezte, akik közül többen persze Aczélhoz mentek panaszkodni. Konfliktusaik mai szemmel már nem is mindig érthetőek: Aczél megharagudott rá, amiért dicsérőleg szólt Szabó István korai kisfilmjeiről (szerinte ezzel a Népszabadság lándzsát tört a formalizmus mellett), és megtiltották neki, hogy írjon az akkor frissen megjelent Pécsi Balettről is, aztán egyszer csak ünnepelt figurái lettek a rendszernek Szabó és a Pécsi Balett egyaránt, Aczél pedig számon kérte, miért nem ír róluk? Aczél és MGP viszonyához tartozik azonban az a történet is, amikor Kerényi Imrével meg akarták csinálni a Magyar Színházat, Aczél gond nélkül segített nekik, csak megfelelő helyet kellett keresniük.

A jó király és az első május elsejék láza

A könyv alapján valamiféle rendszert mégis lehet találni a kádári kultúrpolitikában: az alulról induló, független törekvésektől való páni félelem rendszerét. Nem különbözik ez nagy mértékben attól a hozzáállástól, amit az Erdős Péter irányította hanglemezgyár mutatott az újnak ható, merészebb előadók iránt. Ez indokolta a kezdeti idegenkedést a Balázs Béla Stúdió fiatal filmeseivel vagy a Pécsi Balett formabontó előadásaival szemben, és ez mozgatta az amatőr színházakkal szembeni kemény fellépést is, mely az Orfeo Együttes szétverésével öltött alakot. MGP végig is követi a könyvben az utóbbi ügyet, noha ott neki nem volt kulcsszerepe, a rendőrség az ő aktív közreműködése nélkül is el tudta végezni a feladatot („Kihallgatásaimon művészetkedvelő gyerekekként adtam elő őket, nem pedig elszánt politikai fölforgatókként.”) Az ügy ismertetése azonban lehetőséget adott neki, hogy mérleget vonjon a korszak hivatalos színházpolitikájáról: „Színházaink erős várként őrzik a semmitmondás katonás határzárát” – ezzel pedig szembeállítja az új színházi nemzedéket, melyet befolyásolt a 68-as szellemiség, és akik új módon szólaltak meg, mivel „volt mit mondaniuk.” Visszatérő kritikája a korabeli vezető színházainkról, hogy azok a könnyebb utat választották, miközben évekig nem mertek itthon műsorra tűzni vezető külföldi avantgárd darabokat sem. Vagyis ezek alapján is úgy tűnik, MGP pontosan tudta, hogy működik a rendszerszintű elnyomás itthon, és ez neki sem tetszett.

Mindazonáltal MGP-ről sem mondhatni, hogy egyértelműen állást foglalt volna. Ő maga azt írja, a 68-as csehszlovákiai bevonulás vette el végleg a reményét a „jó királyban”, és abban, hogy itt jó irányban haladnak a dolgok. (Nagy kérdés persze, hogy miért gondolhatott egyáltalán ilyesmire azok után, ahogy például őt is rávették a besúgásra.)

Inkább negatívan festi le Aczélt, aki az MSZMP reformpolitikus szárnyát képviselte, miközben jó véleménnyel van a keményvonalas, moszkovita Komócsin Zoltánról (ő 1961 és 1965 között a Népszabadság főszerkesztője is volt). De még évekkel később, 1976-ban is, egy Jancsó Miklós rendezte miskolci tömegünnepségről szóló tudósításában lelkesen írt az Internacionálét éneklő lelkes tízezrekről, és hogy a fiatalok átérezhették „az első május elsejék lázát”. Utólag megérti, hogy akkor néhány barátja ezért a cikkért felelősségre vonta: „Ma újraolvasva az akkor írottakat, megértem felbőszültségüket. Kontrolltalanul magával ragadott a stadion hangulata.” És közben pedig ugyancsak MGP volt az, aki 1978-ban megpróbált kicsempészni az országból egy mikrofilmet, melyen az ellenzéki szociológus, Kenedi János írása volt. Lebukott azonban a repülőtéren, ezért rúgták ki először a Népszabadságtól, és emiatt nem tartott igényt többé jelentéseire a belügy sem. Az ő életpályájánál kevés jobb példa van arra, hogyan működött ténylegesen a puha diktatúra itthon.

Átmenetileg itt élek 47 éve

A könyvben rengeteg név bukkan fel, nem véletlen a rendkívül hosszú és alapos névmutató. A nevek lehet, hogy azoknak, akik éltek abban a korban, ismerősen csengenek, de ma már a többségük elfeledettnek számít, ha csak nem a hobbink a színház- vagy a kultúrtörténelem. Két portré azonban kiemelkedik közülük: túl azon, hogy nagy érzékenységgel beszél róluk, mintha mindkét kelet-közép-európai művészsorsban a sajátját is megírta volna kicsit. Önálló kisregénynek is beillő portrét rajzol Makai Péterről, a kor kirobbanó tehetségű díszlettervezőjéről és operarendezőjéről, aki mellesleg József Attila unokaöccse volt, és aki nem mellesleg mégsem azt a pályát futotta be, amit fiatalon jövendöltek neki: „A szakma kedvence. A titkos trónörökös. A soros nemzedéki hatalomváltó.” Makai egészen új iskolát képviselt megközelítésében, és a rendezésről egy idő után leszokott ugyan, díszlettervezőként azonban évtizedeken át dolgozott, és még sikereket is aratott – gondolhatja a felületes olvasó, ha átfutja életrajzát. MGP, aki a főiskolai barátja volt, azonban egészen más életutat vázol fel: miután hosszan ecseteli tehetségét és zsenijét, arra jut:

Szakmai előmenetelét illetően nem mutatkozott becsvágyónak. Nem a hasznot hajtókkal barátkozott. Perceinek szabadságát nem áldozta karriervacsorákra.

Kívülálló maradt, „alkati és ízlésbeli döntésből”, és aztán azon kapta magát, hogy a nagy sikerű darabokat már mások rendezik, neki meg csak a matiné előadások maradtak. Makai ugyanott hibázott, ahol MGP: ‘56-ban itthon maradtak mindketten, pedig mehettek volna. A kritikust jutalmul beszervezték, és már akkor se ment, amikor később szabadon utazhatott: „Átmenetileg itt élek negyvenhét éve”, írja. A kívülállósága miatt az árnyékba húzódó Makai pedig korán meghalt, a hatvanat se érte meg.

A másik ilyen portré az ismert humoristáé, Sándor Györgyé. A nagy tehetségű, intellektuális „humoralista”, aki abból csinál karriert az egyetemi klubokban, hogy „felfedezte az elnyelt szavakat”, amikor az országban kialakult a sorok között üzenés gyakorlata, „a szavak értékét és értelmét elveszített történelmi korban visszaadta a kötőszavaknak is az igazság súlyát”. Aztán jön a rendszerváltás, és már nem kell a sorok között keresgélni, a katolizált, jobboldalivá lett Sándor György pedig nem köszön az utcán Kenedi Jánosnak és MGP-nek, mert azt gondolja, azok a másik oldalon állnak. Aztán elmúlik ez a korszak, de Sándor György lesz az is, aki pont akkor vonja be egy előadásába az ott nézőként jelen lévő MGP-t, amikor az már kitaszított lesz az ügynökmúltja miatt. Az előadása pedig sokkal szomorúbb, mint annak idején: „Úgy hat, mintha a Hadtörténeti Múzeumban járnánk az osztállyal vasárnap délelőtt”. Hiába a csillogó intellektus és a csak rá jellemző szótekerések, a rendszerváltás a humoristát megfosztotta addigi szerepétől, amitől népszerű lett. És ugyanez pedig igaz a kritikusra is, aki mögül eltűnt a pártlap biztosította hatalom is; nem véletlen, hogy a Coming Out sztorijainak túlnyomó része 1989 előtti, pedig akkor MGP még csak 53 éves volt, de az új világban már ő se nagyon találta a helyét.

A Coming Out egy nagy tudású, tehetséges ember pokoljárásának krónikája: MGP nem feltétlenül lesz szimpatikus, lehetnek morális ellenérzéseink is vele szemben, de a könyve emléket állít egy egyre inkább elfeledett korszak nagyrészt elfeledett szereplőinek. Lehet, hogy helyenként zavarba ejt, de inkább elgondolkodtat. Jó, hogy végül megjelent.

Kiemelt kép: Fortepan /Szalay Zoltán

Source: 24 teszt