Már a múlt század fordulóján is utáltuk a felhőkarcolókat
A XIX. század végének Amerikájában hirtelen sorra kezdtek kinőni a földből a tíz, vagy annál több emeletet rejtő, acélvázas épületek: első példájuk, az 1885-ös megnyitása után negyvenhat éven át Chicago szívében állt Home Insurance Building 42, majd újabb két szinttel való bővítése után 48 méteres magasságát hallva ma már csak mosolyogva legyintünk, hiszen ennél ma itthon számtalan magasabb épület áll, saját korában azonban valóban úttörőnek számított.
Az emberek akkoriban nem egészen értették a hasznát annak, hogy a városokban egyre magasabb épületek jelenjenek meg, de ne feledjük el, hogy ekkor még bőven a túlzsúfolt, gigantikus városok kora előtt járunk, mikor az ember akár egy néhány százméteres körben is leélhette a teljes életét anélkül, hogy bármiben hiányt szenvedett volna. Épp ennek volt köszönhető az is, hogy sokan még építész szakmán belül sem gondolták úgy, hogy egy magas, szerkezetét tekintve egy kaptafára épülő toronyépület megtervezése miért is jelentene kihívást, élvezetet nyújtó feladatot.
A tervezők és mérnökök ennek nem is féltek hangot adni – így született meg a kor első számú hazai építészeti szakfolyóirata, a magát egyszerűen műszaki hetilapként nevező Építő Ipar 1892. február 4-én megjelent számának néhány nem épp elragadtatott írása. A cikk egy Dinkelberg F. P néven említett férfi csinos kupolával záródó tervét mutatja be, ami huszonhat emeletén ezer lakónak – „nálunk hány falu van, melyben nem lakik annyi lélek!” – adna otthont, és alacsonyabb lesz ugyan az alig három évvel korábban elkészült Eiffel-toronynál, azzal ellentétben azonban teljes egészében lakóházként fog szolgálni.
Az írás elismerően megemlíti, hogy a két utcára néző, társaihoz hasonlóan vasból és acélból születő sarokház alsó húsz szintjén tizenkét lift, illetve négy lépcsőház, a mindezeken ülő hat emeletes toronyban pedig egy lépcsősor és egy lift kap majd helyet – ez mai mércével is tökéletesen elegendő lenne –, a lezárásban azonban kijelenti, hogy az építészek egy ilyet megálmodva egyáltalán nem érezhetnek lelkesedést és boldogságot, hiszen minden valamire való munkafolyamatot a mérnök végez, a tervezők pedig korlátok közé szorítva, mintegy odavetett koncként tervezhetik meg a díszeket: „különben a többi amerikai magas házak is vas- és acélból valók, tehát tulajdonképpen a mérnök kezeiből kerülnek ki, a vázat ez szerkeszti össze, a melyet aztán az építész díszít. […] Azt hisszük, hogy az ilyen lakáshalmaz után, bár nem dűlhet össze, (mert vaskalitkát képez) – a központi gőzfűtés, elektromos világítás és a tetőn berendezendő nyári kert dacára is – az építész nem igen lelkesedhetik!”
Az 550 láb, azaz 167,6 méter magas épület végül megszületett, és holtversenyben a világ legmagasabb épülete lett, hiszen 1889-ben, huszonhat évnyi munka után felépült az eredetileg zsinagógának szánt torinói Mole Antonelliana tornya is pontosan ugyanolyan magasságig nyújtózott, bár az ebben rejlő lehetőséget sosem használták ki egészen.
Az írásban említett Dinkelberg F. P, azaz Frederick P. Dinkelberg (1858–1935) a Broadway mellé megálmodott terv létrejöttekor mindössze harmincnégy éves volt, háta mögött néhány jól sikerült iroda- és lakóházzal, ezzel a munkájával azonban egy csapásra az Egyesült Államok egyik legünnepeltebb építészévé vált, az utókortól pedig – mások mellett ő is – kiérdemelte a
Father of the Skyscraper, azaz a felhőkarcoló atyja
jelzőt. Épp ezért is nehezen érthető, hogy ezzel egyidőben feladta 1881-ben alapított New York-i irodáját, és Chicagóba költözött, bár ettől függetlenül más építészekkel együttműködve az Egyesült Államok számos nagyvárosában születtek munkái.
.jpg){kind=link}
Ezek közül a legismertebb a D. H. Burnham & Company vezetőjét, a párhuzamosan futó projektjei közt magát elveszettnek érző Daniel Burnhamet kisegítve tervezett, 1902-ben átadott Fuller Building. Kérdés persze, hogy a munka mekkora hányada fűződik az ő nevéhez, így a tornyot ma, lassan százhúsz évvel a tervrajzok elkészülte után is a céghez, nem pedig az építészhez kötik.
Mindez persze egyáltalán nem kisebbíti az érdemeit, hiszen egyedül a Burnham főtervezőjeként is egy sor iroda- és lakóépületet álmodott meg, sőt, az Építő Iparban olvasható állítással ellentétben nem lakóházként, hanem irodaépületként megvalósult, majd később lebontott New York-i torony hasonmását is elkészítette: Joachim G. Giaverrel együtt jegyzett, negyven szintes, de nyolc méterrel alacsonyabb chicagói Jewelers’ Building, mai nevén a 35 East Wacker (1925–1927).
De kanyarodjunk vissza a magyar építész szakmához, illetve Budapesthez, hiszen a századforduló körüli évek villámgyors, a honfoglalás ezredik évfordulójára szervezett millenniumi kiállítás által még nagyobb tempóra állított városiasodás, illetve a XX. század hajnala hozta változások a magyarországi toronyházakkal kapcsolatos álláspontra is hatással voltak: a Horthy-korra megjelent az igény arra, hogy impozáns, amerikai mintára születő óriások, vagy magasházas negyedek pöttyözzék a várost, de ezekből részben a gazdasági világválság, részben pedig a főváros anyagi helyzetéből fakadó megvalósíthatatlanság miatt nem lett semmi – leszámítva persze a Keleti pályaudvar közelében álló Fiumei úti épületcsoportot, melynek tornyából a hatvanas évek végén nyolc emeletet faragtak le.
Pedig ma többek közt a Kiskörút és a Rákóczi út mentén, de akár a Tabán helyén, illetve a város számtalan pontján is sokszor szuper példákkal találkozhatnánk, mindezek helyett azonban hamarosan csak egy 120 méteres üvegtornyot kapunk az eddig nyugodt Kopaszi-gátra.
Kiemelt kép: Daniel Schwen
Source: 24 teszt
