Mit akar a legmenőbb női politikus ettől a nagypofájú újságírótól?
A romantikus vígjátékokban az egymás felé tapogatózó szerelmeseket a saját egójukon, félelmeiken kívül a külvilág erői is megpróbálják távol tartani egymástól. Általában a családi vagy az egzisztenciális hátterük okozza a bajt, a Rómeó és Júlia variációiból, illetve gazdagok és szegények huzavonáiból is Dunát lehetne rekeszteni. A politikai világ megjelenése mindkét nagy konfliktusforráshoz kapcsolódhat, általában viszont egy harmadik problémát, a hivatástudat és a magánélet közötti ellentétet vetíti előre.
Egy politikai vezető nem teheti meg, hogy csak úgy leáll egy civillel, hiszen rajta a világ szeme, és amúgy sincs ideje szerelmi ügyekkel foglalkozni. Aztán persze mégis mindig pontosan ez történik, a Római vakációtól A király és én musicaljén át a kilencvenes évekbeli amerikai elnökös darabokig (Szerelem a Fehér Házban, Dave). A Csekély esély is ezt a receptet hasznosítja, csak éppen az idők szavára hallgatva ezúttal a nő a politikus, és a férfi a nevenincs senki. Ám összeköti őket, hogy a munkájuk a szenvedélyük: Charlotte az Egyesült Államok külügyminisztere, Fred pedig nagyszájú, liberális újságíró.
Valójában a Csekély esély íróit és rendezőjét, az eddigi legnagyobb sikerét az Eleven testekkel arató Jonathan Levine-t sem a politika, sem az újságírás nem érdekli igazán. Charlotte Field egy több országot érintő környezetvédelmi paktum összehozásán ügyködik, amit rémesen elnagyoltan mutat be a történet. Fred újságírói munkáját pedig leginkább poénra játsszák ki, például rögtön a film elején, ahol egy neonáci bandába épül be, és kis híján rá is tetoválnak a karjára egy horogkeresztet (a félkész ábrából rajzolt, vidám pálcikaember amúgy a Csekély esély legemlékezetesebb mellékszereplője).
De ne legyünk igazságtalanok, általában nem sok értelme van a figurák szakmai hátterével kapcsolatos hitelességet számon kérni egy romantikus vígjátékon, elvégre Audrey Hepburn hercegnői teendőiről sem sokat tudtunk meg a Római vakációban. A Csekély esély alkotói azonban jelzéseket tesznek rá, hogy a karakterek társadalmi környezetében zajló konfliktusok is érdeklik őket. Legalábbis erre utal az, hogy a politikai közvélemény-kutatásnak vagy az amerikai elnökválasztásnak mint szórakoztatóipari eseménynek is számos, szatirikus élű jelenetet szentel a rendező.
Mintha a Csekély esély folyton egy fokkal okosabb filmnek akarna tűnni, mint amilyen.
Ugyancsak kisebb zavart okoz Seth Rogen karaktere. A színész természetesen álmából felkeltve is üdítő természetességgel hozza ezt a könnyűdrogokkal bensőséges kapcsolatot ápoló, zsidóságára és liberális elveire harsányan büszke, mindig kicsit szétcsúszott figurát, és sajnálatosan ritkán vállalkozik rá, hogy másféle karaktert is eljátsszon, olyasvalakit, mint a Volt egy tánc felszarvazott férje.
A gondot inkább az jelenti, hogy Fred nem következetes abban, ahogyan Charlotte munkájához viszonyul. Szerkesztőségi felmondása után azért kezd el a külügyminiszter beszédírójaként dolgozni, mert hisz az ügyében. Ám Charlotte fokozatosan egyre több kompromisszumot köt a klímavédelmi egyezmény részleteiben, a férfi pedig rövidre szabott hiszti után vállat von, és inkább a nő meghódítására koncentrál – végül a környezetvédelmi szál teljesen el is sikkad a filmben. A legjobb újságírós romkomok – mert ebből is jó pár van – hősei, A nagy sztori vagy a Lapzárta szerkesztői soha nem fújtak visszavonulót, ha az ügyük képviseletéről volt szó. Addig nyüzsögtek, amíg összehangolták szerelmi és szakmai érdekeiket, de egyiket sem adták fel a másik rovására, éppen ez határozta meg őket.
Ezek az egyenetlenségek, a nem elég következetesen végiggondolt írói és rendezői megoldások enyhén zilálttá teszik a Csekély esélyt. Hiba lenne azonban figyelmen kívül hagyni, hogy
Charlize Theron és Rogen párosa flottul működik a vásznon – hiába kerülnek szinte irreális szituációkba, végig megnyugtatóan emberszerűek maradnak.
A Rogen-filmektől megszokott, politikailag inkorrekt humor pedig akkor is felrázott, mikor kezdtem volna ráunni a romkom-klisék szerint haladó cselekményre. A horogkeresztből lett pálcikaember-tetoválás (Adolf Hipszternek hívják!) mellett a kötelező fekete haver okozza a legkellemesebb perceket, mert O’Shea Jackson Jr., Ice Cube fia még ordas sablonkarakteréből is remekül egyénített mellékalakot formál.
Mostanában, amikor a mozikban egyre kevesebb a romantikus vígjáték, és a közönség úgy szabadul rá egy harmatgyenge Adam Sandler-filmre a Netflixen, mint csípőszúnyog a nyaraló magyarság testére, a többé-kevésbé működőképes Csekély esélyt is szívélyesebben fogadjuk, mint az ezredfordulón tettük volna. Mert ne feledjük: Theron és Rogen közös mókázásánál nemcsak Audrey Hepburn és Cary Grant, hanem Meg Ryan és Tom Hanks kettőséhez is emlékezetesebb filmek kötődnek.
Csekély esély (Long Shot), 2019, 125 perc, 6/10
Borítófotó: Freeman Film
Source: 24 teszt
