Négykerekű családtagok: az autóval fényképezkedés művészete

A Fortepan képein ezrével, ha minden egyes márkára külön rákeresünk, akkor talán tízezrével is szerepelnek automobilok. Csillogó BMW-k és Mercedesek a háború előtti időkből, Fiat Topolino az 1930-as, majd az ötvenes évekből, később sok-sok Skoda, Volga és Moszkvics. Változtak az idők, a minőség és a környezet, de egy valami hasonlóvá teszi az autós képeket. A jármű mellett rendszerint ott áll, ül, támaszkodik az – általában férfi – tulajdonos, a felesége, a barátnője, a barátja vagy akár egy egész kompánia.

Az autó kétségkívül megváltoztatta az emberiség történetét. Lovaskocsival, kerékpárral meg motorbiciklin is eljuthattunk ide-oda, de hol volt az attól, amit egy autó nyújtott, amivel nem csak gyorsan, de kényelmesen, tisztán értük el az úti célunkat. Szimbólum lett: a modernitást, a sebességet jelentette, aki beleülhetett, az átélhette a mozgás és a döntés szabadságát.

Korábban elképzelhetetlen volt egy széles közönség számára, hogy saját, acélos közlekedési eszközzel bírjon. A saját autó megsokszorozta a (választási) lehetőségeinket, még akkor is, ha ez a bizonyos széles közönség sosem jelentett azért túlságosan széleset: az autókat mindig körüllengte a jólét, a tekintély szellője. A személygépkocsi nimbusza még a szörnyű 2020-as évvel is tovább tudott nőni: a Covid-járvány közepette sokan épp ezt vélik a legbiztonságosabb közlekedési eszköznek…

Az ilyen remek társat pedig illik megörökíteni. Nemcsak reklámokon és filmplakátokon tűnt fel, de privát képeken is. Miután kocsival leginkább a gazdagok és a híresek jártak, a többiek pedig igyekeztek hasonlítani rájuk, idővel megszámlálhatatlan olyan fotó is készült a világban, amin nem is tulajdonos látható, csak valaki, aki egy gépkocsit választott menő kiegészítőnek egy fotó kedvéért.

Közép-kelet-európai érdekesség, hogy a történelem kacskaringós menete miatt az autó ebben a régióban egy évszázadon belül nem egyszer, hanem kétszer vált státuszszimbólummá. Az első világháború idején 2-3 ezer személygépkocsi rótta Magyarország útjait, a kisebb városok lakói fejből tudták, hogy az utcán melyik autó kié. Jó tizenöt évvel később már nagyjából tízszer annyi autó futott az utakon. Az 1920-as évek közepétől rendeztek automobil-kiállításokat, több közülük fontos, elegáns társasági eseménynek számított az elit körében.

A háború és a korlátozásokkal terhes ötvenes évek elmúltával Magyarországon az 1960-as évektől lehetett újra autóhoz jutni, de a gépkocsi presztízse még évtizedeken át megmaradt. Lassan földi halandók is befizethettek rá a Merkur Személygépkocsi Értékesítő Vállalatnál, de a tervgazdálkodás időszakában hosszú éveket kellett várni a slusszkulcsra.

Beszéljünk akár a háború előtti időkről vagy a szocializmus éveiről, szórakoztató megfigyelni az automobil és ember témájú fotók stílusának a sokféleségét. Könnyen lehet, hogy a komponálás közben fotósnak és alanyának be-bevillantak Sophia Loren híres mercedeses vagy Roger Moore volvós felvételei, esetleg Marilyn Monroe autót vagy Pataki Ági Traubisodát népszerűsítő reklámképei.

Jó hangulatú, derűs képkockák születtek az esküvőkön. A családok általában minden követ megmozgattak azért, hogy a boldogító igen után elegáns kocsin hajthassanak el a fiatalok –, de azért lássuk be, másként fest az ifjú pár egy kabrióban, mint egy sötét taxi vagy egy Dacia hátsó ülésén. Egy-egy nyitott tetejű modellel fényképezkedni magát Hollywoodot vagy legalábbis a filmek és a dívák világát idézte – nincs is sok ilyen a Fortepan gyűjteményében.

Volt, akit aktívan (szerelve, mosva, művészi tornázva) örökített meg a kamera, mások inkább passzívak maradtak, nekidőltek vagy csak elegánsan megálltak a kocsi mellett, esetleg finoman, szinte félénken nyugtatták rajta a kezüket. Látunk lezser, vagányabb autóst, de szenvelgőt is, aki épphogy belenéz a kamerába. Voltak a találomra exponáló szerzők, mások megfontoltan választottak hátteret a gép-ember kettős portréhoz városi környezetben és országúton egyaránt.

Arról nincsenek statisztikák, hogy nőkről vagy férfiakról készült-e több privát autós kép. A reklámok esetében ez nem kérdés: miután az autóvásárlók többsége férfi volt, ezért a gyártók a kezdetektől egészen a közelmúltig követték a marketinges útmutatást: kocsit dekoratív nőkkel lehet és kell eladni. De autó sok más reklámban is szerepelt, divatárut, zenét, utazást is népszerűsítettek vele, mindenfélét, amit társítani lehetett a kellemes, gondtalan élethez.

Több se kellett a reklámfogyasztóknak: a csábos pózok, az igéző tekintetek hamar megjelentek a magánfelvételeken is. De elárulta őket az őszinte mosolyuk, a vidám derű, ami a reklámokban szereplő manökenek arcáról hiányzott. Örültek, mert autóval rendelkeztek, valami olyasmit élveztek, amit nem mindenki engedhetett meg magának, utaztak, másoktól függetlenül.

És hogy mi hiányzik még a hivatalos felvételekről? Hát a hívatlan-kéretlen mellékszereplők. Micsoda arcok! A képeket érdemes külön ilyen szemmel átböngészni. Az esküvői kocsiba kukucskáló kisfiú, a kucsmás öregúr, az inasok és a járókelők mind-mind feledhetetlen figurák.

A felvételek női szereplői odaültek ugyan a volánhoz, de – kevés kivételtől eltekintve – inkább utasként vettek részt a kirándulásokon. Pedig női sofőrökről egészen a múlt századfordulótól kezdve tudunk. Hogy a privát képek női szereplői érdeklődtek az autózás iránt, és ha csak szimbolikusan, egy fotó kedvéért, de átvették az irányítást is, az mindenesetre éles jelzése annak, hogy rajtuk nem múlt volna a társadalomban betöltött szerepük alakítása.

Egykori autótulajdonosok visszaemlékezéseiből írt érdekes tanulmányt néhány éve Karlaki Orsolya. Interjúalanyai az 1960-as és 1980-as évek között jutottak a kor leginkább áhított fogyasztási cikkéhez. Szavaikból kiderült többek között, hogy érzelmileg milyen erősen kötődtek az első autójukhoz, becenevekkel illették, „családtagnak titulálták, sok fényképet őriznek róla, talán azért is, mert az autó új lehetőséget, szabadságot hozott az életükbe. (…) Az autó presztízsértékét jól mutatja, hogy a boldog tulajdonosok első új autójukkal bemutatókörútra indultak: elmentek szüleikhez vagy más közeli rokonukhoz mustrára”.

Az interjúkból az is kirajzolódik, hogy milyen képzettársítások tapadtak az egyes márkákhoz. A Trabantot népautónak tartották, olyannak, amelyet lakótelepen vagy kistelepülésen élő munkások vettek, anyagi okokból. A Wartburgot a „kalapos” vidékiek autójaként jelenítették meg, jó volt vele a telekre járni, terményt szállítani. A Zsigulit a városi középréteg, középvezetők, jól fizetett szakmunkások, idősebb értelmiségiek, a Kispolskit fiatal értelmiségi házaspárok, esetleg egyedülálló nők autójaként írták le. A Dacia elegáns autónak számított, tehetősebbek vásárolták, a Moszkvicsot pedig inkább pártfunkcionáriusok, vállalati igazgatók.

A sok családban fellelhető autós képek nagyjából egy kaptafára készültek, mégis milyen sok kis részletét, mennyi árnyalatát árulják el a múltunknak. De nem hallgathatjuk el, hogy mi a helyzet a hasonló felvételekkel manapság. A Zoosk nevű randioldal szerkesztői szerint a jó képválasztás alapvető fontosságú a sikeres online ismerkedéshez. És az idők változnak: felmérésük szerint az autójuk vagy motorjuk mellett pózoló, esetleg az autójukban lefotózott férfiak határozottan kevesebb lájkot kapnak egyszerű, „gyalogos” társaiknál.

Írta: Lukács Zsolt | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/negykereku-csaladtagok

The post Négykerekű családtagok: az autóval fényképezkedés művészete first appeared on 24.hu.

Source: 24 teszt