Nekem az oroszlánjaim olyanok, mint a gyerekeim, én segítettem őket világra
Hogyan kezdődött az állatokkal való kapcsolata?
A szüleimnek állatkertjei voltak, és a ’60-as években, mielőtt megszülettem, ők már elkezdték lefoglalni az állataikat, mert rájöttek, hogy többre van szükségük, mint hogy legyen szabadtéri területük: akármilyen nagy kifutójuk van, az akkor is ugyanaz az egyetlen egy hely, és ha csak ott mozoghatnak, unatkozni kezdenek. Ma már tudjuk ezt, de akkoriban még nem tudták, a szüleimnek azonban olyan erős kapcsolatuk volt az állatokkal, és rájöttek erre jóval az előtt, hogy a tudomány felismerte volna. Játszottak a csimpánzokkal, elkezdték megtanítani néhány dologra az oroszlánokat és tigriseket, és így tovább, és egy idő után erről lettek híresek az Egyesült Királyságban. Mi a testvéreimmel már abba születtünk bele, hogy állatok vettek minket körül, velük nőttünk fel. Az én mostani oroszlánjaim a huszonkettedik nagymacska-generáció a családban, mert már a szüleim is tenyésztettek oroszlánokat az állatkertekben – beltenyészet nélkül. Később aztán saját műsoraink és cirkuszunk lett Angliában, sokat utaztunk, aztán a szüleim elváltak, anyám Amerikába ment, apám pedig Angliában maradt, és folytatta. Mi ekkor már bentlakásos iskolában tanultunk a testvéreimmel, azaz csak ünnepekre utaztunk haza, akkor láttuk csak az állatokat, és nekem a bátyámmal mindig nagyon hiányoztak. Az öcsémet nem annyira érdekelték az állatok, ő aztán gyógytornász lett.
A bentlakásos iskolából úgy tűnik, a szülei nem várták el, hogy folytassák a cirkuszhagyományt.
Nem, ahogy az öcsém nem is folytatta, és azt hiszem, ez fontos lehetett, hogy a szüleink nem erőltették ránk, hogy állatokkal foglalkozzunk, mert így szeretetből csináljuk. Nekem ez nem munka, hanem az életem. Szóval tizennyolc éves korunkban végeztünk az iskolában és hazajöttünk, és a bátyámmal elkezdtünk az állatokkal foglalkozni. Akkor nyolc nőstény oroszlánom volt, apám már kicsit képezte őket, én pedig bele akartam kóstolni kicsit a kontinensbe, a nagy show-kat akartam látni, Spanyolországba mentem, Belgiumba, Franciaországba, és az emberek elkezdtek észrevenni engem meg azt, hogy hogyan dolgozom együtt az állatokkal. Eleinte nem is a show-ra figyeltek fel, hanem arra, hogy akárhová utaztunk, mindenütt hatalmas szabadtéri helyet alakítottunk ki az állatoknak. Az emberek meg nem értették, azt mondták, őrült vagyok, hogy ennyit dolgozom ezen, de engem nem érdekelt a saját kényelmem, az volt fontos, hogy az állataimnak jó legyen, az egész családunk erről híres. Aztán megnyertem a Massy-i Cirkuszfesztivált 1998-ban vagy ’99-ben, már nem is emlékszem, így meghívtak Monte Carlóba, ott ezüstöt nyertem, és ott vettek észre a Krone Cirkusz toborzói, és felvettek a Kronéhoz 2000-ben. Itt ismertem meg aztán a páromat (Jana Mandana Lacey-Krone, a Krone Cirkusz jelenlegi vezetője– a szerk.), és ekkortól kezdték el igazán megismerni a nevemet.
Hogyan jut el odáig el egy ember lélekben, hogy oké, akkor én most bemegyek egy vadállat ketrecébe?
Ahogy az előzőkből kiderül, nekem tökéletesen normális volt, hogy oroszlánok és tigrisek vesznek körül, hiszen ha valamelyik állat valami miatt ápolásra szorult, vagy egy kölyköt elutasított az anyja, a szüleim hazahozták. Tehát lelkileg ehhez nem kellett nagyot lépni, mert nekem ez olyan volt, mint amikor valakinek kutyája vagy macskája van. Természetesen tiszteletben kell tartanunk, hogy ezek veszélyes állatok, de olyan értelemben mégis olyanok, mint bármelyik háziállat, hogy úgy szeretjük őket, mint egy kutyatartó a kutyáját, nekünk ők családtagok. Szóval ebben nem volt semmilyen különleges, nekem bemenni az állataimhoz olyan, mintha a kedvenc éttermembe ülnék be, ahol tudom, mi merre van, ismerem a pincért és a többi törzsvendéget, vagy mint az anyának találkozni a gyerekeivel, aki pontosan tudja, hogy a gyereke éppen milyen hangulatban van, van-e valami baja, és így tovább.
Tényleg úgy működik ez nálam, mint az anyai ösztön, bármilyen állatorvosnál hamarabb tudom, ha valamelyik állatomnak fáj a hasa, a feje vagy a foga. Most is van egy állatom, akit eleve úgy mutattam meg az állatorvosnak, hogy valami nincs rendben hastájékon, aztán megröntgenezték, és kiderült, hogy daganata van, már meg is műtötték, van egy saját oroszlán-klinikánk nem messze Münchentől. Nem vagyok állatorvos, de éreztem, hogy valami nincs rendben vele, mert ismerem, hát persze, én segítettem a világra. Rengeteg tudományos kutatást is végzünk az állatainkkal, és most épp az a legizgalmasabb, hogy megmérjük azokat a biokémiai reakciókat, amelyek az állataim és köztem történnek, mert ha egy állat közel áll hozzánk, akkor velük szemben is ugyanolyan testi reakcióink vannak, mint, mondjuk, a gyerekeinkkel, családtagjainkkal kapcsolatban. Ha pedig bizonyítani tudjuk ezeket a biokémiai reakciókat, azzal azt is bizonyíthatjuk, hogy évmilliókkal ezelőtt ember és állat igenis együtt élt, együtt dolgozott.
Az ön műsorszámának az a kapcsolat az igazi szépsége, ami ön és az állatai között van. De hogyan tanítja meg nekik a rutint, a tulajdonképpeni feladatokat?
Mivel gyakorlatilag együtt élünk az oroszlánokkal, így ők engem tulajdonképpen egy nagyon furán kinéző oroszlánnak látnak. És mivel így látnak, ezért elfogadnak úgy, mintha egy lennék közülük. Ez a legelső lépés, hogy befogadjanak a falkába. Aztán elkezdek játszani velük, és az első, amit megtanítok nekik az, hogy hogyan menjenek oda egy bizonyos helyre. Pontosan úgy, ahogy egy kutyának tanít az ember dolgokat, fogok egy darab húst, ha odamegy, megkapja, és nagyon fontos, hogy közben beszélek hozzájuk. Nagyon fontos a hangszín, hangerő, hanglejtés, hogy ha jót csinálnak, és húst kapnak érte, akkor kedves, lágy hangokat halljanak, ha pedig nem azt csinálják, amit akarok, akkor erős, éles hangokat, így összekötik a hangokat a tetteikkel. Ez nagyon fontos, mert nem lehet erőszakkal rávenni őket semmire, esélytelen is lenne, meg ezekkel a gyönyörű állatokkal hogy tehetnék ilyet? Így a hangomat használom, ők pedig megtanulják megérteni a hangomat.
Igazi művészet állatokkal dolgozni, hogy ők is értsenek, meg én is értsem őket, hogy igazán tudjunk egymással kommunikálni. Aztán ha az alapok megvannak, értik a hangomat, tudják, hogyan menjenek kijelölt helyre, akkor elkezdem kitapasztalni, hogy melyik állat mit tud megcsinálni. Van például egy fehér oroszlánunk, aki nagyon lusta, nem akar csinálni semmit, imád viszont fenn lenni a színpadon, ő ül a legmagasabb ponton, így ő a show sztárja, de nem kell csinálnia semmit. Aztán vannak aktívabb oroszlánok, akik szeretnek például ugrani, akkor ők azt a részt fogják csinálni a műsorban. Ki kell tapasztalni, melyik állatnak milyen a karaktere, és milyen feladatokat tud és szeret végrehajtani. Ez a folyamat legalább két évig tart, amíg egy ilyen műsorszámot betanítok nekik.
Amikor már készen van a műsorszám és folynak az előadások, akkor mennyit kell őket edzeni?
Most, hogy napi két előadás van, nem igazán gyakorlok velük még ezen felül, mert nehéz összeegyeztetni azzal, hogy ezek az állatok azért napi tizennyolc-húsz óra pihenést igényelnek. Így most, hogy pihenőidejük van, öt percet játszanak, napfürdőznek, aztán alszanak. De látom rajtuk, ha szükségük van egy kis aktivitásra, és akkor gyakorlunk. Illetve ilyenkor, amikor még friss egy előadás, valószínű, hogy az élő show tapasztalatai alapján végzünk kisebb változtatásokat a műsorszámon. Ilyenkor kint edzünk a szabadtéri kifutójukban, nem kell hozzá felépíteni a színpadot, kint is tudunk gyakorolni. Télen pedig, amikor nem utazunk, hanem a Krone kőcirkuszában lépünk fel – az egy másik show, nem a Mandana –, akkor ott dolgozunk benn az épületben.
Van a Mandanában egy rész, amikor az egyik hím oroszlán „megtámadja”. Nyilvánvaló, hogy ez is be van gyakorolva, de hogyan érteti meg az állattal, hogy ez csak játék és nem élesben kell támadnia?
Ha az embernek kutyája van, akkor meg tudja neki tanítani, hogy fusson a bot után. Ez is hasonlóan működik. Ennek az oroszlánnak nagyon aktív a karaktere, és természeténél fogva van hajlama az agresszióra, azért vele csináljuk ezt a részt a műsorban. És tudja, mert megtanulta, hogy a bottól nem félni kell, hanem követni érdemes, mert sokszor a végén van a hús, szóval, ha felé nyúlok a bottal, akkor nem elhajol, hanem közelít és odakap a mancsával, vagy megharapja a botot, ez a játék lényege. És ha ezt eleget gyakoroljuk, akkor egyre gyorsabban fog neki menni, és egy idő után hús nélkül is megcsinálja, mert megérti, hogy ez a mi közös játékunk. Persze veszélyes a dolog, mert néha túl közel jön, most épp a hüvelykujjam sérült, mert túl közel fogtam a botot, és megkarmolta, teljesen szétnyílt. De ők így játszanak, ilyen a testfelépítésük, erősek, nagyok, nekünk kell figyelnünk a biztonságunkra. Úgy játszanak, mint a macskák, csak nagyok, és nagyon kell figyelnünk, mert mi nem szedjük ki a karmaikat, mint ahogy azt sokan gondolják. De az borzasztó lenne, az oroszlánoknak szükségük van a karmaikra, azzal játszanak, imádnak kaparni, de kell a járáshoz, mászáshoz is, nem lehet kiszedni őket.
Volt már nagyobb sérülése, amit az állatai okoztak?
Volt egy elég komoly. Ennek az oroszlánnak, akivel ezt a megtámadós játékot játsszuk, az apja okozta, de az én hibám volt. Elestem az egyik élő show-ban, és ahogy estem, megütöttem az oroszlánt a vállammal. Az állat nem látott, csak azt érezte, hogy valaki megüti, és az volt a természetes reakciója, hogy odakapott. Az arcomat harapta meg, eltört az orrom, szétnyílt, gyakorlatilag lelógott az arcomról, és van egy nagy sebhelyem az államon, ezért viselek szakállt. De azonnal elengedett, és látszott rajta, hogy szinte azt mondja, „figyelj már oda, hova lépsz!” Ha ezt egy másik oroszlánnal tette volna, egy karcolás sem látszott volna, annyira ártalmatlan kis harapás volt, de mi, emberek nagyon gyengék vagyunk hozzájuk képest. Az egész arcom fel volt hasítva, kórházba kellett mennem, de szerencsére nagyon jó plasztikai sebészem volt, és két héttel később már azt az oroszlánt puszilgattam, aki megharapott. Szóval fogalmazzunk úgy, hogy balesetem már volt, de nem megtámadtak, mert ha egy oroszlán rám támadna, esélyem nem lenne a túlélésre.
És hogyan érem el, hogy egy oroszlán ne akarjon megtámadni? Biztosítom, hogy az állatok bízzanak bennem, tiszteletben tartom őket, ha nem akarnak dolgozni, akkor nem erőltetem – most is volt egy állat a műsorban, akinek nem volt kedve ugrani, pedig tud, nem csináltatok velük olyan mozdulatot, ami nem természetes, csak a zenét és a fényeket igazítjuk hozzájuk, de ha nem akar, nem ugrik. Egy másiknak mellém kellett volna feküdnie, ehelyett kiment a porondról a ketrecébe. Az oroszlánok akkor dolgoznak, ha élvezik a munkát, de ha nem akarnak dolgozni, és mégis rájuk erőltetjük, akkor könnyebben történnek balesetek. Sokat emlegetem a tiszteletet, ami nagy szó, de tényleg nagyon fontos tisztelnem, hogy ezek veszélyes állatok, szóval nem szórakozom velük. Játszani lehet velük, de tiszteletteljes módon. Vagy ha nem akarják, hogy velük legyek, azt jelzik, és akkor nem erőltethetem. De tízből kilencszer örülnek, ha bemegyek hozzájuk, mert én is a csapat tagja vagyok.
Feltételezem, elég sok különleges szükségletük van az állatoknak. Mik ezek?
Nagyon kell figyelnünk arra például, hogy egyensúlyban legyen az aktív és a pihenő időszak: ha túl keveset foglalkoztatjuk őket, unatkoznak, de túl sokat sem lehet, mert akkor meg elfáradnak, és azért nem akarják csinálni. Amikor tréning van, akkor is inkább többször kevés ideig gyakorlunk velük. Fontos az is, hogy legyen fedett, fűthető-hűthető benti, és nagy szabadtéri kifutójuk, ezt akárhova utazunk, mindig felépítjük nekik, és nincsenek egyik oldalra sem zárva, eldönthetik, mit akarnak csinálni.
Huszonhat nagymacskánk van, főleg oroszlánok és néhány tigris, akik most aktívan részt vesznek a munkában, ők mind egy időben születtek, körülbelül hét évesek. De az idősebb oroszlánjaink is jó helyen vannak, van „nyugdíjas programunk”. Egy oroszlán a természetben nem él tovább tizenegy évnél, olyan állatkertekben és cirkuszokban, ahol jól gondozzák őket, átlagosan tizenöt-tizenhat évig élnek, a mi családunknál ez a szám mindig húsz fölött van. Saját állatorvosaink vannak a Kronénál, még fogorvosunk is van az oroszlánok mellett, ugyanis, mivel sokáig élnek, fontos gondozni a fogaikat, mert ha elveszítik a fogaikat, nem tudnak enni, mivel csak húst esznek. Húsból prémium minőséget kapnak, és mindenféle húst, egy kivétellel: a feleségem anyja, a Krone előző vezeője, Christel Sembach-Krone, aki a lovak szerelmese, kikötötte, hogy lóhúst nem kaphatnak. Az etetésükre húszezer eurót költünk havonta, a hűtőkonténerünkben három és fél tonna hús fér el, az nem elég egy teljes hónapra. Nagyon változó, melyik oroszlán mennyit eszik, de nagy átlagban úgy négy és nyolc kilogramm közötti mennyiséget naponta.
Azok az oroszlánok, amelyek dolgoznak, fogamzásgátlót kapnak, viszont az ösztön azért bennük van, így párosodnak ugyan, az aktus szociális funkciója megvalósul, de nem születnek kis oroszlánok. Bár két éve egy oroszlánunk így is vemhes lett, tehát ez is előfordulhat, de erre is van megoldás, együttműködünk egy angliai parkkal, illetve Münchentől nem messze is van egy központunk, ahol a nem dolgozó és nyugdíjas állataink kerülnek. A szállításukra kell még kiemelten figyelnünk, direkt erre kialakított trailereink vannak, amelyekben speciális levegőztetés és rugózás van, fűtött padló, sőt hőlámpák is, ha igazán hideg van, melegben pedig hűteni is tudjuk a kocsikat. Bár érdekes módon megtapasztaltuk, hogy az oroszlánok nagyon jól bírják a hideget, sőt, nagyon szeretnek a hóban játszani, erős állatok, és pontosan tudják, mi jó nekik, ha fáznak, bejönnek, ha nem, akkor kinn játszanak télen a hóban.
Feltételezem, érik jócskán támadások állatvédő aktivisták részéről.
Persze, hiszen mi vagyunk a legnagyobb utazó cirkusz a világon, így az állatvédő szervezeteknek az, ha minket támadnak, jó lehetőség bekerülni a hírekbe. Nem a pici cirkuszokat támadják, vagy azokat, akik nem tartják be a sztenderdeket, hanem minket, mert nekünk van nevünk. Többnyire az történik, hogy hoznak egy videofelvételt olyan cirkuszokból, ahol nem bánnak jól az állatokkal, ha pedig esetleg mégis rólam készítenek felvételeket, akkor úgy vágják meg, hogy kellően félremagyarázható legyen, bármilyen videóval meg lehet ezt csinálni. Most már mindent felveszünk mi is videóra, hogy meg tudjuk mutatni ilyen esetekben, mi a valóság, illetve mindent írásban rögzítünk, hogy mit hogyan csinálunk, és ez jól is van így, nagyon hiszünk benne, hogy szabályozni kell a munkánkat.
De támadtak például azzal is, hogy nálam oroszlánok és tigrisek együtt élnek, és ez mekkora probléma. Pedig ha valaki utánajár a történetüknek, akkor tudja, hogy az oroszlánok és tigrisek igenis éltek együtt körülbelül kétszáz évvel ezelőttig, voltak ugyanis indiai oroszlánok, amíg mi, emberek le nem lőttük mindet. Nálam egyébként azért alakult ez így, mert az első fehér oroszlánt, aki nálunk született, Belugát az anyja nem akarta gondozni – ez gyakran megesik az első alomnál –, így el kellett vennem az anyjától, bármennyire nem akartam, több okból sem. Egyrészt egy kis oroszlánt gondozni nehéz munka, négyóránként etetni kell, másrészt az anyatej lenne a legjobb neki, harmadrészt pedig az apa tanítja meg a kölyköknek a jó modort, a viselkedés szabályait. Ekkoriban viszont pont nem voltak fiatal oroszlánjaink, csak fiatal tigriseink, így velük raktuk össze, és annyira jó barátok lettek, hogy az oroszlánokkal már nem is közösködik, nem is érdeklődik irántuk. Még a vízbe is bemegy a tigrisekkel, pedig látszik rajta, hogy, szemben velük, akik szeretnek a vízben lenni, ő utálja, csak azt hiszi, neki is csinálnia kell, amit a társai csinálnak.
De azért az állatvédőket is meg lehet érteni, hiszen elég sok elmaradott gyakorlat még mindig tartja magát, főleg a kisebb cirkuszokban.
Persze, és fontos is a szabályozás. Van egy nonprofit szervezetünk, a Lacey Alapítvány, ami a jó sztenderdekért harcol a szakmánkban, illetve rengeteg információt is nyújtunk politikusoknak és állatorvosoknak, és azon dolgozunk, hogy az emberek megértsék, a természetben nem egy Disney-mese az állatok élete. Az viszont nehéz, hogy bár a történelemben számtalanszor láttuk, mi a vége a kollektív bűnösség elvének, mégis így működnek az emberek, nagyon könnyen mondják azt, ha látnak egy képet arról, hogy valaki, valahol rosszul bánik egy cirkuszi oroszlánnal, hogy ezek mind egyformák. De nem vagyunk egyformák, vannak, akik jól bánnak az állatokkal, és vannak, akik nem. Mi csak annyit kérünk, hogy mielőtt ítélkeznek, jöjjenek el, és nézzék meg, hogyan dolgozunk, még a backstage-be is bejöhetnek, ha szeretnék látni, hogy élnek az állatok, eléggé nyitottak vagyunk. Azt gondolom, ez a legjobb mód, mert ha egy ember, aki kicsit is két lábbal a földön jár, eljön, akkor látni fogja, hogy mennyire szeretettel és jól bánunk az állatainkkal. De sokan a szélsőséges állatvédők közül egyszerűen nem képesek meghallani semmit, nem lehet velük beszélni.
Az is szomorú, hogy a Disney olyan képet alakított ki, aminek nincs köze a valósághoz, miszerint a természetben minden csodálatos, a vadonban hatalmas a buli, miközben nem ez a helyzet. Óriási problémáink vannak, a WWF és hasonló szervezetek dollármilliókat költenek arra, hogy megmentsenek fajokat a kihalástól, és még mindig veszítünk el fajokat, az oroszlánok élőhelye egyre kisebb és kisebb Afrikában, és így tovább. És ehhez képest az én oroszlánjaim nagyon jól vannak, huszonkét generáció óta élnek velünk beltenyészet nélkül, és úgy tudunk még mostantól hatvan éven keresztül fehér oroszlánokat tenyészteni, a vérvonalra figyelve, egyfajta fajmentésként, hogy nem lesz benne beltenyészet – ezt pedig egyetlen cirkusz vagy állatkert sem mondhatja el magáról egész Európában, senki más nem is tenyészthet, csak mi. Szóval azt gondolom, hogy én elvégzem a munkámat az egyik legnagyobb állattartóként, és nem csak állok tétlenül, és mondogatom, hogy mi nem tetszik.
Mert ítéletet hozni úgy érdemes, hogy meg kell nézni, mi a valóság: van-e állatorvosuk, van-e elég pénzük, hogy ellássák az állataikat, van-e téli szálláshelyük, mivel etetik az állatokat, hogyan tréningezik őket, vannak-e eleget foglalkoztatva? Egészségesek-e az állatok, stresszesek-e, van-e megoldásuk az idős állatok elhelyezésére, vagy arra, ha egy anya nem gondozza a kicsinyét, beengedik-e a nyilvánosságot, vagy zárt ajtók vannak? Nálunk minden négyzetben pipa van. És mindehhez még a kutatással is foglalkozunk, ha felmerül egy kérdés, nem találgatunk, hanem tudósokkal utána járunk, meg tudjuk-e mérni, és aztán az eredmények mentén fejlesztünk. Ha a tudomány azt mondja, hogy az oroszlánoknak megfelelő tartás mellett minden faktor szerint jó a cirkuszban, akkor miért nem hallgatunk rájuk? Mert mi, emberek hajlamosak vagyunk összemosni dolgokat. Mi utána járunk, kitapasztaljuk, hogy mire van szükségük, és azt adjuk meg nekik. És szeretetet. Erre épül az egész munkánk.
Source: 24 teszt
