Nem akarok kísértet lenni – mondta a halott katona

1918 novembere volt: véget ért az első világháború. Egyesek buzgón igyekeztek visszatérni a normális élethez, mások azonban merőben eltérő jövőképet vázoltak fel maguknak. Ők úgy okoskodtak, hogy éppen ezek a megnyugtató bizonyosságok – az 1914 előtt Nagy-Britanniát uraló intézmények – vitték az országot a katasztrofális konfliktusba. Ők úgy reagáltak a háború borzalmaira, hogy elutasították a racionalitást egy valami egészen furcsa – a boszorkányságot, a spirituális megújulást és a halottakkal való kommunikációt magában foglaló – gondolkodásmód javára.

A holtak szelleme

A briteket már jóval az 1918. november 11-én megkötött fegyverszünet előtt egyre nagyobb számban vonzották az „irracionális” eszmék és praktikák. A spiritualizmus iránti érdeklődés 1917-ben drámaian megnőtt, amikor az ország a harmadik teljes háborús évet élte át. Ez a vallási mozgalom – amely azt ígérte híveinek, hogy képesek lesznek kommunikálni a halottakkal – egy rövid ideig azzal fenyegetett, hogy népszerűbb lesz, mint az anglikán egyház.

A spiritualizmus tömegekre ható varázserejének lényege abban rejlett, hogy személyre szabott vigaszt kínált a gyászoló szülőknek, akik többé nem láthatták elesett fiukat.

A katonákat, akikről a hadügyminisztérium úgy határozott, hogy maradjanak együtt eltemetve a kontinensen. Az effajta, megnyugvás iránti vágyat senki sem ragadta meg pontosabban, mint a fizikus Oliver Lodge, akinek bestsellerré vált könyve, a Raymond azt az örömöt közvetítette, amit a szerző a saját halott fiával való találkozásakor érzett.

Az yperni magaslaton 1915 őszén megölt Raymond Lodge alhadnagy jóakaratú szelleme elmondta, hogyan segített a később elesett katonatársainak „átjutni a túloldalra”, és megígérte anyjának, hogy le fog ülni arra az üresen hagyott székre, amelyet kimondottan neki készítenek oda a karácsonyi asztalhoz. Ám hozzátette:

Szomorúságnak nincs helye. Nem akarok kísértet lenni az ünnepi vacsoránál.

Raymond a biztonságos és kellemes túlvilágról is beszélt, és gondosan elmagyarázta, a szellemek fáradhatatlanul azon munkálkodnak, hogy a világesemények mostantól kezdve a civilizáció javát szolgálják.

Összhangban a szkepticizmussal

A spiritualizmus kialakulását tápláló érzelmi trauma a jövendőmondás és a tealevél-jóslás iránti érdeklődést is fellobbantotta. Mindkét eljárás „híreket” ígért az aggódó hozzátartozóknak a veszélyben lévő szerettükről. Mire azonban az ágyúk elhallgattak, a jövőbelátás és a halottakkal való kapcsolatfelvétel e hagyományosabb eszközeit elhomályosították Frederick Bligh Bond, William Packenham-Walsh és Margaret Murray elméletei. Hármuk tanításai az élők és holtak közötti kapcsolatról tökéletes összhangban voltak a logika és a tudomány iránt egyre növekvő szkepticizmussal.

Frederick Bligh Bond korábban a glastonburyi apátságban végzett ásatások vezető régésze volt. 1918-ban megdöbbentő felismeréseket tett közzé, amelyek hite szerint át fogják formálni Angliát. A The Gate of Remembrance (Az emlékezet kapuja) című könyvében kifejtette, hogy az előző században végzett sikeres ásatásait XVI. századi szerzetesekkel létesített szellemi kapcsolatai vezérelték. Ezek a szerzetes-szellemek egy olyan nagyszabású kollektív tudat alapján nyújtottak fontos segítséget, amely összekapcsolta őket az élőkkel, és amit Bligh Bond „nagy emlékezetnek” nevezett. Ez a tudat egyetemes volt, még a német ellenségre is kiterjedt, és mint ilyen, minden rassznak megváltást ígért.

Lehet, hogy Bligh Bond ezoterikus elképzeléseit a háború előtt kigúnyolták, de az üzenet, mely szerint a halottak még mindig az élők tudatához kapcsolódnak, 1918 elejének sötét napjaiban erőteljesen egybecsengett az aggódók és a bánattól sújtottak érzéseivel. Ez pedig a könyv döbbenetes kelendőségében tükröződött: a The Gate of Remembrance két kiadása 1918-ban, a harmadik 1920-ban és a negyedik 1921-ben az utolsó példányig elfogyott.

A könyv varázsereje részben a vonzó címében és a csábító címlapjában rejlett, amely az élőket az „emlékezet kapuján” keresztül egy mélységesen megnyugtató paradicsomba csalogatta, ahol biztosan megtörtént a vágyott viszontlátás.

A vonalban: VIII. Henrik

Ám nem Frederick Bligh Bond volt az egyetlen, aki az első világháború lezárultával egy fényesebb jövő képét festette fel a traumatizált britek előtt. Hasonló elegye volt a spiritualizmusnak, a vágyvezérelt gondolkodásnak – és tegyük hozzá, a valósággal fenntartott tudatosan ingatag viszonynak – az a felfogás, amely egy, a Távol-Keletről 1919-ben visszatérő misszionáriust arra késztetett, hogy megpróbálja összebékíteni a nemzetet saját nyugtalan múltjával. E hittérítő, William Packenham-Walsh tiszteletes meg volt győződve arról, hogy Boleyn Anna szólt hozzá a síron túlról. Packenham-Walsh állításai manapság reménytelenül egzaltáltnak tűnhetnek, de 1920–1921-ben a kulturálisan felkavart Angliában sokan voltak készek hinni neki. A racionalitás határain túllépők segítették kutatásait és részt vettek a szeánszain.

Packenham-Walsh maga köré gyűjtött néhányat az ország legtapasztaltabb médiumai közül, kiegészítve őket Hester Dowden ír spiritualistával, aki állítása szerint kapcsolatba lépett Oscar Wilde szellemével. Amikor egyik szeánszuk során egy szellem sietve azt mondta a médiumoknak, hogy gyűljenek össze újra a közeli Tudor-kertben Chelsea-ben, Hester Dowden a baljós „Henry Rex” nevet írta le; úgy tűnik, hogy a „sötétben lévő” személy nem volt más, mint VIII. Henrik király.

Packenham-Walsh magán kívül volt, és megesküdött, hogy bűnbánatra készteti a tudomása szerint „kevés királyi erényt mutató” Tudor-uralkodó mélyen felkavart szellemét. Miután előadott némi – színpadi gazfickóhoz méltó – hetvenkedést, a lobbanékony király végül már csak sírni tudott. Fokozatosan kibékítették őt az összes feleségével és gyermekével. Henrik még arra is kész volt, hogy „megtanulja a leckét, és igyekezzék visszatéríteni más lelkeket is, akik ugyanúgy megtévedtek, mint ő”.

A megbékélt Henrik még előadást is tartott Packenham-Walsh háború sebezte országának arról, hogy mit tanulhat önmagáról.

Úgy vélem, hogy a dicsőített civilizációnak semmi oka önmagát magasztalni, mivel ma is öldökölni küldi fiait, még nagyobb vérontásba, mint amilyen az én uralkodásom évkönyveinek lapjain valaha is foltot hagyott

– jelentette ki a hajdani király.

Packenham-Walsh-t és követőit boldoggá tették a sikerek. A legbűnösebb királyt kihozták a kétségbeesés birodalmából a fénnyel teli megbánásba. Azt is felfedezték, hogy a történelem hibái – bármilyen távoliak vagy látszólag helyrehozhatatlanok is – a szellemvilág közbenjárásával talán mégis jóvá tehetők. Vajon lehet-e még nagyobb hasznára ez az eszköz a háború utáni civilizációnak?

A Szent Grál legendája

Aki erre a kérdésre határozott igennel felelt volna, az Margaret Murray volt, egy régészettel és antropológiával foglalkozó, egyiptológiára szakosodott tudós. Amikor a háború kitört, Murray önkéntes kórházi munkát vállalt, ám miután a franciaországi kórházban nagyon kimerült, 1915-ben felmentették a szolgálat alól, és Glastonburyt választotta lábadozása színhelyéül.

Miközben gyógyult, belemerült a Szent Grál legendájának tanulmányozásába. Már korábban elfogadta a diffuzionisták nézeteit, akik úgy vélték, hogy minden civilizáció egy helyről áradt szét (nem meglepő, hogy Murray szerint ez a hely Egyiptom volt), és terjedt el az egész földgolyón. Murray azonban egy lépéssel továbbment, mondván, ezt az elméletet arra kell használni, hogy az első világháború súlyos konfliktusa után megvalósuljon a nemzetek közötti megbékélés. Ha valahogy be tudná bizonyítani, hogy minden kultúrának közös öröksége van, akkor a háború utáni világban sokkal könnyebben ki lehetne alakítani a párbeszédet, a toleranciát és az egymás iránti  tiszteletet.

Murray fáradozásának gyümölcseit Witch-Cult in Western Europe (Boszorkánykultusz Nyugat-Európában) című műve foglalja magában: ez volt az első XX. századi kísérlet a boszorkányság történetének megírására. Murray ebben azt állítja, hogy a boszorkányok egy kereszténység előtti termékenységkultuszt teremtettek, amely egész Európában elterjedt. Az ő diffuzionista logikája szerint a boszorkányok praktikái Európa-szerte mindenütt azonosak voltak, és minden európai kultúra központi részét képezték. A boszorkányokat tisztelet övezte, amíg azt később, a kora újkorban a kereszténység könyörtelenül el nem törölte.

Táncoló pogányok

Murray szenvedélyesen érvelt ügye mellett, de elméletei távolról sem állták ki a tudomány próbáját. Bizonyítékokat hamisított, eltitkolt vitás tényeket, a tudósok pedig a boszorkányságról írt munkáját a szellemi tisztességtelenség tipikus esetének tekintették. Nem mintha a nagyközönség ezzel törődött volna. A könyv elég sokáig maradt elég népszerű ahhoz, hogy Murray-t felkérjék, állítson össze a jelenségről egy szócikket az Encyclopaedia Britannica számára – tudóstársainak nagy bosszúságára.

Murray boszorkányai – mindenféle okokból – igazi populáris csáberővel rendelkeztek. Spirituálisan érett, de ártalmatlan táncoló pogányok voltak, a német Grimm-mesék csúf vén szipirtyóinak kellemes ellentétei. A közgondolkodásban ők képviselték azt az idilli ártatlanságot és keresetlenséget is, amelyet érzéketlenül vittek a vágóhídra a hatalmasok – e kép nyilvánvaló párhuzamokat kínál a nyugati fronton lezajlott, iparosított és gépesített mészárlással.

Ám a korszakot tekintve mindennél beszédesebb, hogy Murray boszorkányai „úgy mentek az akasztófa alá vagy a máglyára, hogy istenüket dicsőítették […] azzal a szilárd hittel, hogy a halál nem más, mint az örök élet kapuja, ahol többé nem válnak el [istenüktől]”.

A teljes cikk a magyar nyelvű BBC History új, júliusi számában található.

Kiemelt kép: Wikipedia

Source: 24 teszt