„Sohasem fordult meg a fejemben, hogy feladom” – még ép embernek sem sikerült az, ami a magyar paraevezősnek
Novák Ricsi számára nem indult egyszerűen az élet. 1993 márciusában született, hat és fél hónapra. Alig túlzunk, ha azt írjuk, elfért egy tenyérben: mindössze 850 gramm volt és 35 centi. A szervei azonban fejlettek voltak, vagyis minden esély megvolt rá, hogy ép és egészséges babává fejlődjön. Mégsem így történt.
Ricsi édesapja, András azt meséli, hogy bár fia a Baross utcai kórházban jött világra, át kellett szállítani a Madarász utcába, mert annyi volt akkoriban a koraszülött, hogy nem volt neki hely. Ott viszont a baba középfülgyulladást kapott, amit túl későn vettek észre.
Vízből hajóba
Novák András víz- és fűtésszerelő vállalkozó volt. A cége jól ment, tele volt munkával, de fia miatt átformálta az életét: speciális óvodába, majd a Pető intézetbe járatta a fiát, és elvitte sportolni is. Ricsi úszással kezdte, jól ment neki, szépen gyarapodott az éremgyűjteménye, de 2008-ban egy napon az edzője kiszállt. András éppen azon volt, hogy valahogy megoldja egyedül a fia edzését és versenyeztetését, amikor a Magyar Evezős Szövetség válogatót tartott a Petőben.
Serényi Tibor akkor jutott ki a pekingi paralimpiára, és szövetség vezetésében úgy gondolták, jó lenne gondoskodni utánpótlásról. A válogatás arról szólt, hogy a gyerekek közül ki alkalmas fizikailag arra, hogy beüljön egy hajóba és evezzen – és persze, hogy kinek van kedve hozzá. Tizenöten kezdték el, fiúk-lányok vegyesen, de lassan mindenki lemorzsolódott, csak Ricsi maradt – magyarázza András.
„Amikor megvolt a válogató, rögtön kimentünk a vízre. Öten ültünk egy hajóban, négy evezős, és egy kormányos. Akkor én még nem eveztem, csak kormányoztam. Nagyon tetszett az egész, meg mondták, jó fizikumom van hozzá.”
A paraevezősöket három kategóriába sorolják. Az elsőben azok vannak, akiknek működnek a lábaik és a derekuk is, a másodikban azok, akik a lábaikat már nem tudják használni, de a derekukat még igen, a harmadikban pedig azok, akik kizárólag a vállaikkal és a karjaikkal eveznek. Az utóbbi kategóriába tartozó sportolók, közöttük Ricsi is, csak egyéniben eveznek, mivel egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen tudnának egymással szinkronban mozogni.
Ricsi az MTK-Pető csapatában edzett, nyaranta a Soroksári-Dunán, télen pedig tanmedencében.
András szerint a szülők többsége ezt nem bírta, ezért hagyta abba a többi gyerek az evezést, Ricsi azonban a saját és az édesapja kitartásának köszönhetően nem adta fel. Az első, velencei-tavi versenyét rögtön meg is nyerte, később országos bajnok lett.
Hosszabb-rövidebb távok
A hivatalos versenytáv, ahogy az épeknél is: kétezer méter. Ám mivel a parasportolók lassabban haladnak, nekik tovább tart a verseny, ezért sokkal kitartóbbnak kell lenniük. Nem mindegy, hogy az embernek tíz vagy húsz percen keresztül kell-e egy szűk, kényelmetlen helyen ülve, minden erejét beleadva evezni.
Ricsi azonban hosszabb távokon is jól bírja a terhelést: 2015-ben egy ausztriai versenyen 16 kilométert tett meg evezőgépen. Ellenfele nem volt, mert ekkora távolságot parasportoló még soha nem gyűrt le. Egy óra harminchat perc alatt ért célba, kitüntették. A karrierje mégis megakadt kissé, nem kis mértékben azért, mert Magyarországon nagyon kevés pénz jut a parasportra.
András azt mondja, a fia néhány eredményén meglátszott, hogy nem volt saját hajója. Egy paraversenyző számára nem mindegy, hol van a hajón az evezőket tartó tulipán, hogy milyen helyzetben, min tud a hajóban ülni. Volt például olyan nemzetközi verseny, ahol Ricsi azért nem tudott jó eredményt elérni, mert az első futamban túl magas volt a szivacs, amin ült. A következő futamra sikerült megoldani a problémát, Ricsi több mint egy percet javított az idején, de a végeredmény szempontjából akkor már mindegy volt. András végül önerőből, illetve barátok segítségével tudott venni a fiának egy speciális versenyhajót. Azt mondja, ne is kérdezzük az árát, de annyit azért elárul, hogy egy kisebb autót is lehetett volna venni belőle.
Ahhoz, hogy kijusson, minél több külföldi versenyen kellene szerepelnie, erre azonban kevés az esélye, mert a szövetség keretéből sokszor csak egy versenyző nevezésére és utaztatására futja az egész országból. András amiben csak tudta, támogatta Ricsit: saját erőből szerezte be a nemzetközi versenyengedélyeket, Ausztriában, Szlovéniában versenyeztette a fiát. Aztán bekövetkezett, amire senki sem számított.
Megroggyanó támasz
András 2018. április 21-én agyvérzést kapott. Munkaképtelenné vált, ráadásul egy céges adminisztrációs hiba miatt nyugdíjat sem kap. A családnak nincsenek anyagi gondjai, András számára más okozta az igazi nehézséget: Ricsi mellett több mint húsz éven át sérült emberekkel volt körülvéve, de soha nem fordult meg a fejében, hogy egyszer neki is az ő életüket kell élnie.
Mit tehettem volna? Elfogadtam.
Az agyvérzés után Ricsi rengeteget segített Andrásnak a rehabilitációban. A srác még korábban elvégezte a Semmleweis Egyetem fitneszinstruktori képzését, hogy sérült embereknek segíthessen sportolni. Nem gondolta, hogy egyszer az apja is köztük lesz.
András betegsége azt is jelentette, hogy Ricsi két évre abbahagyta az evezést. Volt fontosabb dolga is, és nem volt már, aki edzésekre, versenyekre vigye. Idén azonban úgy döntött, újra nekikezd. Ismét az MTK versenyzője lett, az egyesülettől kapott otthonra egy profi evezőgépet. Nem a nulláról indult, de nem lesz egyszerű visszaszereznie a régi formáját; korábban például naponta kétszer edzett, reggel és délután, a délelőttjeit most számítógép előtt, munkával tölti.
Mint a gép
Az 53 kilométeres (egészen pontosan 52,8 kilométeres) táv egy dunai verseny, a Tass – MEC hosszútávú regatta távja.
A felkészülés során nemcsak arra kellett odafigyelnie, hogy erővel bírja végig, de arra is, hogy az alatt a közel hat és fél óra alatt még mosdószünetet sem tarthat. Ricsi 10 kilométerről kezdte a felkészülést, és onnan fokozatosan, egyre kisebb adagokban növelte a terhelést.
„Harmincnégyezerről már csak kétezresével tudtam haladni, és negyvennél jött egy olyan holtpont, amin azt hittem, nem fogok tudni túllendülni. Gondom volt a folyadékpótlással és az energiatartalékokkal is, muszáj volt megállnom, hogy egyek valamit; de aztán, amikor hozzászokott a szervezetem a munkához, már nem volt nehéz eljutni a célig. Az sohasem fordult meg a fejemben, hogy feladom. Amikor elhatároztam, hogy belevágok, tudtam, hogy vért fogok izzadni, de azt is, hogy képes vagyok megcsinálni.”
Ricsi megcsinálta. A végére ugyan annyira elfáradt, hogy a kanalat is alig bírta a szájához emelni, de boldog volt, hogy teljesítette a célját. Néhány nap pihenést engedélyezett csak magának, aztán elkezdett felkészülni a versenyszezonra. Most a hivatalos, kétezer méteres versenytáv lebeg a szemei előtt, pontosabban annak az időeredménye. Kilenc perc alá szeretné valahogy szorítani, ha minden jól megy, februárra meg is lesz vele.
András másnap felvette a kapcsolatot a hivatalos verseny-evezőpad gyártójával, és elküldött nekik egy kis videót arról a pillanatról, ahogy 50 kilométernél nulláz az evezőgép, és pár sorban megírta, mit teljesített Ricsi. Azt a választ kapta, hogy amint sikerül hitelesíteni az eredményt, Ricsi abszolút világrekorder lesz, mert
Laikusként azt gondoltam, hogy egy ilyen hosszútávú gépi evezésnél kell lennie valaminek, ami helyettesíti a vízen a hajó mellett elsuhanó tájat, valaminek, ami oldja a monotonitást, de nincs semmi ilyesmi. Nehéz megérteni, hogyan képes valaki közel hat és fél órán át egy helyben ülni, és ugyanarra a mozdulatsorra, ugyanarra a kis kijelzőre koncentrálni. Ricsi és András elmagyarázzák, hogy a parasportolókban sokkal nagyobb a bizonyítási vágy, mint az épekben. Mindig, minden áron meg akarják mutatni, hogy ők is érnek annyit, mint a többi ember.
Source: 24 teszt
