Tévedés, hogy csecsemőket dobáltak volna le a Taigetoszról
Kleiszthenész neve az iskolai tanulmányok révén sokaknak ismerősen csenghet: az athéni politikusra sokáig tekintettek a demokrácia atyjaként. Kleiszthenész időszámításunk előtt 508-ban vezetett be reformokat, a későbbi korok ezt az időszakot tekintették az athéni demokrácia születésének.
Ma már tudjuk, hogy az előkelő Alkmaiónida családból származó politikus Hippiasz zsarnoksága idején töltött be vezető tisztséget arkhónként, nagyapja pedig egy sziküóni türannosz volt – Kleiszthenész nevét egyébként az érintett nagyapa után kapta. Az Alkmaiónidákkal jó kapcsolatot ápoló Hérodotosz valamiért nem tartotta fontosnak kihangsúlyozni ezt. Bár kétségtelen, hogy reformjaira építve később valóban kibontakozhatott a demokrácia, az athéni államférfi nem harcolt a zsarnokok ellen, és egészen biztosan nem akart népuralmat.
A több ezer évet felölelő ókor a leghosszabb történelmi kor, amely máig óriási hatással bír: megannyi hagyományt, találmányt, művet és szállóigét örököltünk ettől a periódustól.
Dr. Németh György, az ELTE BTK Ókortörténeti Tanszékének egyetemi tanára régóta foglalkozik a hibás ókortörténeti narratívák cáfolatával – vonatkozó eredményeit a Karthágó és a só című könyvében foglalta össze. A kutatóval az antik világgal kapcsolatos hiedelmekről, a politikától befolyásolt történetírásról, táblákra vésett átkokról és a szép lassan feledésbe merülő ókorról beszélgettünk.
Caesar a Rubicon partján
Ha Kleiszthenész nem is feltétlenül rémlik, Julius Caesart nem nagyon kell bemutatni senkinek. A világtörténelem egyik legismertebb jelenete éppen hozzá köthető: a hadvezér a hagyomány szerint időszámításunk előtt 49 januárjában csapataival a Rubiconhoz ért, ahhoz a határhoz, amelyet sereggel szigorúan tilos volt átlépni. Caesar egy ideig habozott, majd a törvényt megszegve katonáival átgázolt a folyón, biztos konfliktust robbantva ki ezzel. Az ekkor elhangzó szavakat napjainkban szinte mindenki ismeri, szállóigeként a visszafordíthatatlan döntések előtt használjuk: „a kocka el van vetve”.
Németh György a híres jelenetet kutatva összeállította az összes vonatkozó forrást, kezdve Julius Caesar saját beszámolójával.
A visszaemlékezésben nem szerepel a Rubicon szó, nem szerepel az, hogy megállt volna, és pláne nem szerepel, hogy a kocka el van vetve
– nyilatkozta a 24.hu-nak a történész.
Mint hozzátette, időrendben haladva a következő forrás Velleius Paterculusé, aki Tiberius császár (időszámítás szerint 14-37) kortársa volt. Ebben ugyan már feltűnik a Rubicon, de Caesar nem áll meg a folyónál, és nem is beszél. A hadvezér elsőként Nero császár (54-68) bizalmasánál, majd áldozatánál, Lucanusnál torpan, illetve szólal meg: a szerző Pharsalia című történelmi eposzában a haza szelleme jelenik meg Caesar előtt, és arra kéri a politikust, hogy ne menjen tovább, ne térjen le a törvények útjáról. Caesar erre pökhendi módon válaszol, a felelősséget pedig ellenfelére, Pompeiusra hárítja.
A kocka elsőként Plutarkhosznál tűnik fel. Az 1-2. századi szerző görög nyelven írt, kifejezetten görögöknek szóló munkájában a római szereplők mintegy szinkronizálva beszélnek, érdekes módon viszont Plutarkhosz fontosnak érezte kiemelni, hogy Caesar a Rubicon partján nem latinul, hanem görögül szólalt meg: „Vessük el a kockát!”. A mondat ebben a formában egy utalás Menandrosz akkoriban nagyon népszerű, de mára elveszett komédiájára, a már elvetett kockához képest pedig lényegi különbség, hogy nem egy visszafordíthatatlan döntést sejtet, hanem a megszólaló saját elhatározását mutatja.
Az istenek akarata
A már elvetett kocka valójában egyetlen szerzőnél szerepel, mégpedig Suetoniusnál, Hadrianus császár (117-138) könyvtárosánál és levéltárosánál. Németh György szerint Suetonius büszke volt arra, hogy az uralkodót szolgálja, ez pedig komolyan befolyásolta a narratíváját is.
A történész kiemelte, Caesar ugyan nem lett császár, mégis megszerezte az egyeduralmat, később pedig Augustus erre a mozzanatra alapozva építhette ki a császárságot. Ebből a szemszögből tehát a Rubicon átlépése kulcsfontosságú volt. „Ha a császárság kialakulásának őspillanata egy bűn, az nehezebben kommunikálható. Ezért azt találta ki Suetonius, hogy megáll Caesar, elgondolkodik, majd jön egy isteni jel, Caesar pedig azt mondja, menjünk arra, amerre az istenek vezérelnek minket.
»A kocka el van vetve«, vagyis az istenek hozták a döntést, Caesartól pedig nem várható el, hogy ne engedelmeskedjen az isteneknek
– mondta lapunknak a történész.
Az elvetett kocka tehát egyetlen antik forrásban szerepel, a szemlélet mégis nagyon vonzó volt azokban a későbbi időszakokban, amikor valamilyen uralkodó legitimálására volt szükség. „Minden dinasztia végső soron valamilyen bűnben születik” – nyilatkozta Németh György, hozzátéve, hogy ezek a bűnök máris nem vétkek, ha isteni beleegyezés állt mögöttük.
Itt érdemes visszakanyarodni Lucanushoz, aki kifejezetten ellenségesen viszonyult Caesar döntéséhez: leírásában a haza szelleme valósággal könyörög a politikusnak, hogy ne vágjon át a Rubiconon. „Lucanus Nero »játszótársa« volt, pontosan tudta, hogy a császár elmebeteg. Ha Caesar akkor nem kelt volna át a folyón, Róma trónján Lucanus idején nem ült volna egy őrült” – világított rá Németh György.
Félreismertük Spártát
Nem Caesar és a Rubicon esete az egyetlen olyan ókortörténeti motívum, amely tévesen épült be a köztudatba. Spártáról például generációk tanultak hibásan, a hiedelmek pedig még beszédünket is befolyásolják.
Hagyományosan úgy vélték, hogy Spárta mindennapjai szigorúak, kegyetlenek és igen szerények voltak: a városállam fénykorában egy olyan hely volt, ahol fiatalokból álló csapatokkal támadták a védtelen helótákat, ahol a polgárok összetartozásának alapja a vagyoni egyenlőség volt, és ahol a gyenge vagy sérült csecsemőket levetették a Taigetoszról.
Németh György szerint a fenti tévhitek hosszú időn át kitartottak, hiszen a 19. század második feléig senki sem foglalkozott igazán görög történelemmel, a fókusz ugyanis Rómán volt. Spárta esetében a helyzetet külön nehezítette, hogy a kutatók jó darabig nem nagyon érdeklődtek a téma iránt, és a korabeli Spártában eleve nem is igazán írtak történelmet.
Feliratokat ugyan állítottak, de ezek inkább a későbbi korokra datálhatóak, amikor Spárta már nem az egykori nagyhatalom volt, hanem csupán amolyan kisváros a Római Birodalomban. Valójában egyetlen korabelinek tekinthető forrásunk van, ezt az időszámításunk előtti 5-4. században élt athéni emigráns, Xenophón írta. Mint Németh György rávilágított, A lakedaimóniak állama korábban nem volt lefordítva magyarra, generációkon át úgy születtek a hazai tankönyvek, hogy nem is ismerték a leghosszabb forrást Spártáról. (A szöveg ma sok más írással együtt Németh György Államéletrajzok című könyvében olvasható magyarul.)
A fentiek miatt a spártai történelem fő hivatkozási alapja hosszú ideig Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című műve, egészen pontosan annak Lükurgosz-életrajza volt. Németh György szerint a mű elején a szerző rögtön érzékelteti a távoli korokkal kapcsolatos tudás bizonytalanságát, ez pedig előre jelzi, hogy Plutarkhosz információit érdemes fenntartásokkal kezelni.
Németh György kiemelte, máig előszeretettel idézik a Lükurgosz-életrajz azon részét, amelyben a gyerekeket a szakadékba vetik, de a közismert jelenet csupán az érintett alfejezet (caput) felét adja. Hasonló a helyzet a vagyoni egyenlőséggel és a helótamészárlásokkal – Plutarkhosz az érintett caputok folytatásában kételyeket fogalmaz meg a szóbeszédekkel kapcsolatban.
Nem dobáltak le senkit a Taigetoszról
Németh György szerint a kutatók napjainkban már úgy vélik, hogy egyetlen egyszer robbant ki nagy helótalázadás, a spártaiak pedig ekkor voltak kénytelenek radikálisan fellépni. Rendszeres hadgyakorlatokról és megfélemlítésről azonban nem beszélhetünk.
Sőt, a Taigetosszal kapcsolatban is sokat finomodtak ismereteink. „Eleve nem tudom, hogy miként lett a Taügetonból Taigetosz, ahogy azt sem, hogy honnan ered a dobálás, hiszen a görög szövegben erről szó sincs” – mondta Németh György, aki szerint még az angol és német fordításokban is a helytelen hajítás kifejezés szerepel.
A történész kiemelte, a Taügeton érintett részét Apothetainak, azaz a kihelyezés helyének nevezték a korabeliek, és egy szakadék mélyén lehetett. „Ha valaki gyermeket akart, de nem jött össze, párszor kilátogatott ide, és harmadjára csak talált egy élő csecsemőt” – nyilatkozta. Mint hozzátette, ilyen, kvázi inkubátorként funkcionáló helyszín minden poliszban volt, és a reneszánsz Firenze Ospedale degli Innocenti lelencházának forgóablaka is hasonló elven működött.
Minden társadalomnak szembe kell néznie a problémával, hogy vannak csecsemők, akiket ilyen vagy olyan okok miatt nem akarnak megtartani a szülők.
Egy gyermek ledobása a szikláról viszont gyilkosság lett volna, még a spártai törvények szerint is. Ugyan a kihelyezés is lehet gyilkosság, ha a csecsemőt nem találja meg senki, vagy az éppen arra kószáló farkas nem megszoptatja, hanem megöli. Ez azonban már istenítéletnek tekinthető” – foglalta össze.
Az évek során a vagyoni egyenlőség régi tévhitét is sikerült megcáfolni. Az ügyben már Plutarkhosz is gyanúsan írt, beszámolója alapján a legnagyobb különbségek éppen Spártában voltak, és ezért kellett újra felosztani a városban a vagyont – az információ látszólag a szerző számára is bizonytalan.
Németh György az amerikai születésű, legendás brit klasszika-filológusnál, Moses Finley-nél olvasott egy látszólag ellentmondásos forrásról. A felirat az időszámítás előtti 5. század közepi Spártából származik, és hossza, állapota, kora és tartalma miatt egészen kivételesnek tekinthető. A szöveg egy spártai férfi, Damónón, valamint fia, Enümakratidasz lovas és kocsihajtó versenyeinek győzelmeit sorolja fel, ketten együtt több mint 40 diadalt arattak. A forrásból kiderül, hogy a páros Olümpiában nem indult, a Peloponnészoszon viszont rengeteg területi versenyt rendeztek. Meglepő módon Damónón nem volt király, mégis kifejezetten jó versenyistállót tudott fenntartani.
Németh György később Luigi Moretti olimpiaibajnok-listáját elemezve felismerte, hogy a legtöbb kocsiverseny-győztes éppen spártai volt. Az ókori Görögországban jellemzően türannoszok és királyok tudtak nyertes kocsit tartani, a spártaiaknál viszont úgy tűnik, a polgárok is bajnokká válhattak, ez pedig azt mutatja, hogy az időszámításunk előtti 5. században egy kifejezetten vagyonos réteg is létezett a városállamban.
„A spártaiaknak persze nem volt ellenükre, hogy a korabeliek azt hitték, náluk teljes egyenlőség van” – mondta a történész, megállapítva, hogy az egyenlőtlenség egyébként valószínűleg tényleg nem volt szembetűnő. Spártában a gazdagságot nem illett láthatóvá tenni: az, hogy a szerényebb közös étkezés után a gazdagabbak otthon elvonulva még mit ettek, ittak, nem igazán tartozott senkire.
Árulkodó atlaszok
A fentiekhez hasonló tévhitek és helytelen narratívák problémája persze nem csak az ókort érinti. Németh György példaként hozta fel a trianoni békeszerződést, amelynek történelmi bemutatása mintegy száz év alatt rengeteget változott, de hasonló a helyzet az 1956-os forradalommal is. Noha a teljes igazságot továbbra sem ismerjük, bizonyos hamis narratívákat már fel tudtak számolni a szakértők.
A nemzeti történelem esetében a tévedések különösen gyakorivá válhatnak. Németh György szerint a saját történelem kutatása igazán a 19. század második felében indult meg, és már ekkor kialakult hazánkban az a történelemkép, amelyet mind mai napig tanítanak az iskolákban.
Erre is ráférne a revízió, persze biztos vagyok benne, hogy ez nem fog mostanában megtörténni
– állapította meg a történész.
Németh György egyik hobbija az iskolai történelmi atlaszok gyűjtése – nemcsak magyarországi, hanem a környező országokból származó térképei is vannak. Érdekesség, hogy míg a hazai atlaszokban a 16. században Magyarországot három részre szakadva, királyi Magyarországként, Erdélyi Fejedelemségként és hódoltsági területként ábrázolják, addig szomszédjaink térképein a korszakban Magyarország egyszerűen nem létezett. Az egykori királyság széthullott, és beépült az Osztrák Birodalomba, valamint a Török Birodalomba, továbbá létrejött egy Moldvához és Havasalföldhöz hasonló helyzetű török vazallusállam – Erdély. Mielőtt különösebben elítélnénk szomszédjainkat, érdemes megjegyezni, hogy Lengyelország is hasonló sorsra jut a magyar atlaszokban a 18. század végén.
„Vannak ilyen pontok a történelemben, amelyekről a szakemberek sejtik, hogy nem teljesen úgy voltak, ahogy korábban hitték, de a fogadókészség, hogy ezt kommunikálják a szélesebb közönség felé, az nagyon minimális” – nyilatkozta Németh György. Erre jó példa a dákoromán-elmélet, amelyet Romániában máig kötelezően tanítanak az iskolákban, hiába tudja, illetve tanítja a romániai szakma túlnyomó többsége annak helytelenségét. Az elmélet kivezetése egyszerűen nem lenne népszerű – különösen politikai szemszögből.
A narratíva kifejezetten torz lehet egy-egy olyan személy körül, aki így vagy úgy, de jelentős szerepet töltött be az adott ország történetében. „A történelem sajátossága, hogy feketén-fehéren látjuk a történelmi karaktereket. Mátyás király például a nagy igazságos, egy szinte népmesei alak, aki a nép között álruhában jár-kel. A motívum egyébként Peiszisztratosztól, az athéni zsarnoktól ered” – mondta a 24.hu-nak Németh György. A közelebbi korokból sem nehéz példákat felmutatni: Nagy Imre megítélése egészen más volt a rendszerváltás előtt, illetve után, és a mai politikusok sem számítanak kivételnek.
Eltűnő ókor
Az ókor iránt elkötelezett Németh György maga is részt vett az új tanterv és tankönyv kidolgozásában – a nyolcfős bizottságban ő volt az egyetlen, aki nem volt általános iskolai vagy középiskolai gyakorló pedagógus. A munka során törekedett az ókort érintő tévhitek kigyomlálására, de hamar egyértelművé vált, hogy a bizottságban a tananyagcsökkentésre kell törekedni, mivel a korábbi, bőséges tananyag szinte leadhatatlan volt.
A bizottság a távolabbi történelmi korokból volt kénytelen elvenni, ugyanis az 1945 utáni eseményeket fontosabbnak ítélték meg. „Bármennyire is szeretjük az ókort, be kell látni, hogy az Európai Unió kialakulása égetőbb kérdés” – állapította meg a történész. Ily módon került ki Spárta, az ókori Kelet túlnyomó része, illetve a római történelem Julius Caesar utáni időszaka. „A Római Birodalmat, különösen a császárkort nagyon védelmeztem. A Római Birodalom gyakorlatilag az Európai Unió modellje. Mint birodalom, fennállt 500 évig, ezt azért az Európai Uniótól nem feltétlenül várnánk el. Saját magunkat fosztjuk meg egy rettentő fontos tapasztalattól, ha ezt a párhuzamot nem hangsúlyozzuk, nem tanítjuk” – mondta Németh György. A tantervben végül azzal a céllal hagytak üres óraszámot, hogy projektmunkában, a pedagógus döntése alapján lehessen foglalkozni a kimaradt, de egyébként lényeges részletekkel.
A történész szerint az ókor háttérbe szorulása egyébként nem csupán Magyarországon tendencia, a folyamat pedig a legfelsőbb oktatási szinteket is érinti. Amikor fiatal kutatóként Finnországban tartózkodott, az országban még négy kifejezetten jó ókortörténeti tanszék működött – nem véletlenül, hiszen Rómában és Athénban is található egy-egy finn intézet. Ma már csak egy finnországi ókori tanszék van: Helsinkiben. Hasonló a helyzet Németországban, a klasszika-filológia és az ókortudomány őshazájában, ahol tartományonként már csak egy-egy tanszéket tartanak fenn. Mecklenburg-Elő-Pomerániában például Rostock maradt, az egykor szintén neves greifswaldi tanszék ugyanakkor elesett.
„Valójában egyre kevesebben érdeklődnek az ókor iránt. A terület nagyon nyelvigényes, tudni kell például latinul és ógörögül.
A mai diákok nagy része nem szereti az ilyen típusú fáradságot, sokkal egyszerűbb számukra a második világháború utáni időszakból vizsgázni
– nyilatkozta lapunknak Németh György.
Átkok és fogadások
Pedig kutatnivaló akadna bőven a korábbi tévhitek cáfolásán kívül is. Németh György például az elmúlt esztendőket egy, az ókori hétköznapokról sokat eláruló téma, az antik sötét mágia tanulmányozásával töltötte.
A történész nagyjából tíz évvel ezelőtt a franciaországi Clermont-Ferrand-ban volt vendégprofesszor, ahol a diákok sztrájkja miatt az oktatás helyett a helyi múzeum látogatásával kellett elfoglalni magát. Itt fedezte fel, hogy az intézmény gyűjteményéhez rengeteg ókori átoktábla tartozik.
Az átoktáblák olyan ólomlapok, amelyekre átkokat, néha ábrákat véstek, majd sírokba temették, kútba dobták őket.
A táblák a legmélyebben világítanak be az emberek szívébe
– mondta Németh György, aki szerint az átkok között nagy számban találni szerelmi kényszervarázslatokat, akár nő-nő és férfi-férfi párok esetében is. „Az átoktáblák többségével mégis kocsiversenyeket akartak manipulálni, mondjuk azt akarták elérni, hogy a kékek kocsihajtója essen le, vagy boruljon fel, mert az átkozó nem arra a csapatra fogadott” – tette hozzá.
A történész több mint 3 ezer átoktábláról tud, ezek főleg görög és latin nyelven íródtak. A táblákon esetenként rajzok is láthatóak, melyeken többnyire démonokat, néha az elátkozni kívánt személyeket jelenítették meg. Clermont-Ferrand-ban összesen 60 darab átoktáblát őriznek, Németh György elsőként dolgozta fel ezeket.
A közel tíz éven át tartó kutatás eredményeként angolul meg is jelent egy kötet, melynek jelenleg a kritikai kiadásán dolgoznak. Emellett a Sötét varázslatok című könyvben máshol őrzött táblákat is felhasználva részletesebben, magyarul mutatta be az antik mágiát.
The post Tévedés, hogy csecsemőket dobáltak volna le a Taigetoszról first appeared on 24.hu.
Source: 24 teszt
