„Tigris vagyok, soha nem lőnék elefántra” – L. Simon László vadászvallomása
A vadászati világizé legszerethetőbb, legértelmesebb tere a magyar pavilon. Középről preparált vadak lesnek kifelé üvegszemeikkel, testük kissé kócos, sebaj, a borzasságot gyerekkezek okozzák, ugyanis simogathatók a szőrös korpuszok; remek, hadd legyen fogalma a kölöknek, a valóságban milyen bundát hord Vuk és Rudolf és a Legkisebb Ugrifüles meg a többi animációs-, báb- és rajzfilmfigura. Körben tizenhat magyar vadász szobra és sztorija látható, olvasható, legendás alakok, mint gróf Széchenyi Zsigmond és Kittenberger Kálmán és Fekete István, valamint a laikus számára ismeretlen puskások, mint Kőhalmy Tamás és Thurn-Rumbach István; mindegyikük mellett egy-egy hozzájuk köthető állatfaj tűnik föl a farkastól a császármadárig, plusz videóról egy-egy kortárs vadász klipje tekinthető meg Kemény Dénestől Bodrogi Gyulán át Jankovics Marcellig.
A magyar kiállításnak a vadiúj H pavilon ad otthont, melyet a Magyar Nemzeti Múzeum szintén vadiúj főigazgatója, a Fidesz-hegység csúcsait többször is meghágó L. Simon László rendezett. Abban a szerencsében részesültünk, hogy csatlakozhattunk a direktor alkalmi tárlatvezetéséhez, majd kérdezhettünk is párat a sokadik bőrbe bújó politikustól.
A preparátumok ölelésében felidéztünk L. Simonnak egy sok éve zajlott fideszes állatkodást, mely azzal kezdődött, hogy Varga Mihály lóhoz hasonlította Kósa Lajost, mire Kósa leagarazta Vargát, bónuszként Orbánban másfél tonnás szürke magyar bikát látott, Kövérben pedig komondort.
∗
Ön milyen állat?
Én?… Tigris!
Miért?
Mert a tigris nem vadászható. Tilos! Pedig még az oroszlán is lőhető. Putyin se véletlenül fotózkodott tigrissel… A tigris kapitális nagyvad.
Orvvadászok néha célba veszik.
És el is találják?
El?
Én láthatóan élek.
2012-ben lett először államtitkár, kulturális. Az első perctől csúcsragadozónak mutatta magát, de háromnegyed év után kilőtte a saját minisztere. Aztán örökségvédelemért és kulturális beruházásokért felelős államtitkár lett a kancellárián, ám 2016 júliusában onnan is kilőtte az ottani miniszter. Azóta lapul éberen a magas fűben.
Nem tétlenkedtem. Végtelenül termékeny időszak áll mögöttem: könyveket írtam, kiállításokat rendeztem, alapítványt, népfőiskolát hoztunk létre.
Mígnem idén végre ismét kijött, kijöhetett vadászni a fényre: tavasszal a Magyar Nemzeti Múzeumnak miniszteri biztosa, majd nyár közepétől a főigazgatója lett.
Ez nem politikai pozíció.
Politikainak politikai, de valóban nem politikusi pozíció. Inkább lenne ismét politikus?
Remekül érzem magam a múzeum élén.
A politika küldte oda?
Megpályáztam az állást, egyedülálló módon ötvenkét oldalas pályázatot írtam. Tessék elolvasni.
Volt komoly ellenfele?
Nem.
Az eddigi főigazgató, Varga Benedek ambicionálta a folytatást.
Nem pályázott. Ő a klasszikus vonalat képviselte. Én viszont – minthogy nem vagyok muzeológus – egészen máshogyan nézek az intézményre, az elsőre szokatlannak tűnő újításaim, remélem, termékenyek lesznek. Beszállunk a látványos kiállítások rendezésének versenyébe, és foglalkozni kívánok olyan kényes témákkal, mint a Horthy-korszak vagy a kommunista uralom. Óriási lehetőségeket rejt magában az intézmény. És van honnan felhúzni.
Mit keres, mennyit ér egy politikus egy múzeum élén?
Kiegészíti a múzeumi kollégák tudását.
Pénzt szerez?
Annak az első részét már meg is kaptuk. De nem ez a lényeg. Mivel a közélet viharaiban edződtem, máshogyan mozgok a politika és a nyilvánosság világában, mint a muzeológusok. Olyan dolgokból tudok médiaeseményt kreálni, figyelmet irányítani a múzeumra, amiből mások nem feltétlenül.
Ez itt egy nemzeti múzeumos hakni a nemzetközi vadászkiállításon?
A vadászati világkiállítás nem a Magyar Nemzeti Múzeum története, és nem is az enyém, hanem Semjén Zsolté és Kovács Zoltáné. Én örömmel tettem hozzá a magam részét a központi magyar kiállítás megrendezésével.
Ön jelentkezett be, hogy kéne ebbe a csilliárdból épült csarnokba valami, ami nem puska, nem trófea, nem szarvasbőgés, hanem kultúra?
A magyar kiállítás koncepcióján Gulyás Gábor kezdett dolgozni, s miután ő kiszállt, az utolsó pillanatban hívott engem Semjén Zsolt és Kovács Zoltán.
És?
És Gulyástól néhány részletet megtartva létrehoztam egy teljesen új koncepciót, amihez remek partnereket, tervezőket találtam. Ami pedig a csilliárdot illeti: minden fillér indokoltan lett elköltve, hatalmas pavilonok épültek, csak ez, ahol vagyunk, ötezer négyzetméter, a konferenciaközpont pedig világszínvonalú.
Azért pikírtkedtünk fentebb azzal, hogy ez itt egy „vadászati világizé”, merthogy a rendezvény se papíron, se a valóságban nem világkiállítás. A komplett rendezvény apropója a Kádár-éra 1971-es vadászati világkiállítása, illetve annak ötvenedik évfordulója. Csakhogy míg a magyar kommunisták valóban világeseményt szerveztek nagyvadakkal, idereptetett oroszlánkölykökkel, fehér tigrisekkel, leopárdokkal, Leonyid Brezsnyevvel és Fülöp herceggel, addig a NER a hivatalos világkiállítás-státuszról is lecsúszott (már 2016-ban be kellett volna jelentkezni rá), a külföldi részvétel pedig csupán néhány fájóan vérszegény standban materializálódik.
De hagyjuk a komplett rendezvény kritikáját, arról tessék majd elolvasni Lugosi Péter kolléga agancsműelemzését és a „miaszarkerültezenhetvensokmilliárdba” gondolatot sem nélkülöző alanyi dolgozatát a hétvégén.
L. Simon extrém figura az egyenszürkülő Fidesz-univerzumban, mindenről van véleménye, szívesen mesél magáról, de arról mostanáig nem hallottunk, hogy puskával járva fedezi fel az erdőt. A tárlatvezetésen olyanokat tudtunk meg tőle, hogy a szikaszarvas jóval kisebb, mint gím rokona, s barcogásnál, pontosabban üzekedéskor nem bőg, hanem mókás sípoló hangot hallat. És Toldi farkasa sem az a farkas (a szürke), ami alatt mi a farkast értjük (s melynek magyarországi megjelenéséről Aggteleken riportoztunk a magyar farkasemberrel), hanem a sokkal kisebb nádi farkas, amit sakálként és toportyánként, toportyánféregként emleget a népnyelv. Megtudtuk továbbá, hogy a szajkó azonos a mátyásmadárral; „lelőni nem egyszerű, mivel gyors irányváltásokra képes”, viszont le kell lőni, ugyanis a szajkó „dúvad, pusztítja az énekesmadarakat”.
A szajkótlanítás jegyében idézett fel L. Simon egy történetet: Persányi Miklós és mások kíséretében tekintette épp meg az állatkerti fejlesztéseket, amikor egy rémült asszony törött szárnyú szajkóval a kezében arról érdeklődött, hol adja le a jószágot gyógyításra. L. Simon a maga tigrisőszinteségével már javasolta volna, hogy „törje ki gyorsan a nyakát”, ám Persányi, aki akkoriban vezette az intézményt, az állatambulanciához irányította a nőt. Amikor L. Simon kérdőre vonta a direktort, Persányi azzal védekezett, hogy ha az amúgy logikus likvidálásra buzdította volna a hölgyet, azzal magára haragítja a sajtót.
*
Nem tudtuk, hogy vadász.
Nem verem nagydobra.
Mióta lő?
Életem első szerelmének az édesapja és az édesanyja is erdész-vadász volt, kellett menni velük vadászni, nyulat hajtani. A tizennyolcadik születésnapomra azt kértem az édesapámtól, hogy letehessem a vadászvizsgát, s le is tettem. Előbb jártam a tanfolyamra, mint hogy meglett volna az érettségim.
Mi volt az első zsákmány?
Nem emlékszem.
Azért az csak megvan, hogy nyúl vagy elefánt.
Fácán. Elefántra sose lőnék.
Vadászott külföldön?
Erdélyben. Magyarlakta területen. Ami nem is annyira külföld. Egyáltalán nem vonz az egzotikus vadak lelövése. Részben, mert nem költenék rá pénzt. Részben meg azért, mert van egy elvem: csak arra lövök, amit megeszek, valamint arra, ami károkozó dúvad, mint a szajkó, a róka vagy az aranysakál. Például egy oroszlánt az életben nem tudnék lelőni. Soha.
Mi a legnagyobb vad, amit valaha elejtett?
Itt mi más lehetne, mint egy gímbika?
Mondjuk medve. Odaát.
Sose lőttem medvét. És valószínűleg nem is fogok.
Otthon tele a frigó szarvascombbal?
Van belőle. Egészen zseniális szarvassztéket csinálok. A legjobb argentin marhából készült sztékkel versenyezhetne.
Ide inkább bort hozott, a sajátját. Könnyen beengedték a portán?
Megoldottuk. Én a borommal szponzorálom a világkiállítást.
*
A bejáráson rögzítettük, hogy mi, magyarok, szinte egyedülállóan, négy vadászkutyafajjal is büszkélkedhetünk: Szent István óta van agarunk, van erdélyi kopónk és van vizslánk, hosszúszőrű a tizenhetedik századtól, valamint drótszőrű a közelebbi múltból. A drótszőrű a modern vadászpuskák megjelenésével lett igazán hasznos, ugyanis több száz méterről is megtalálja és a gazdája lábához hordja a meglőtt apróvadat (vendégségben járunk, zárjuk gyorsan acélkennelbe politikai gondolattársításainkat).
A pavilontúra során felvetődött, hogy a vadászat hová is helyezendő azon a tengelyen, melynek egyik végében az „időtöltések legnemesebbike” kifejezés olvasható, a másikban pedig az „aljas vérengzés”. Akik Hobo Vadászat című dupla albumán nőttek fel, bizonyára jobbra húzzák a potmétert. Nehezen vitatkozunk velük, de ceruzával azért feljegyezzük: az sem válik az emberi szellem dicsőségére, ami a csirke-, disznó-, marha és egyéb haszonállatgyárakban zajlik. A tárlatvezető L. Simon azt a plusz érvet hozta fel a vadászok mellett, hogy
mitől rendelkezne gyűjteménnyel a Természettudományi Múzeum, ha nem lennének olyan nagyszerű vadászok, mint volt Kittenberger Kálmán,
akinek Afrikában, súlyos maláriából felépülve is az volt a legfontosabb késztetése, hogy a rovaroktól kezdve mindenféle lényeket fogjon be, lőjön ki, majd preparálja a testeket, s szállítsa azokat Budapestre.
Kittenberger Kálmán tízből kilencszer nem azért lőtt ki zsiráfot, bölényt, elefántot, oroszlánt, hogy múzeumot gazdagítson. A mostani vadászok pláne nem a nép természettudományos kíváncsiságának kielégítése miatt tüzelnek. Hanem leginkább azért, mert sportteljesítménynek vélik éjjellátós puskával száz méterekről szügyön találni a mit sem sejtő Bambit.
A lényeg, hogy a vadászat hasznos, szükséges tevékenység. Hatalmas természetvédők azon háborognak, hogy a vadászok kilövik a vaddisznókat, ám amikor kiköltöznek Budapestről, mondjuk, a szentendrei erdő szélére, hirtelenjében azon kezdenek háborogni, miért jár be túrni a vaddisznó a kertjükbe. A tápláléklánc csúcsán az ember áll, az ember a csúcsragadozó, éppen ezért az ember feladata a vadgazdálkodás, a természeti egyensúly fenntartása, a vadkárvédelem, a beteg egyedek kilövése, a dúvadgyérítés. Ha mi nem szabályozzuk például a rókaállományt, akkor mindent ellepnek. Még így is az van, hogy megyek haza, és a településközpontban szembejön velem a róka. Egyik kollégámmal meg az történt, hogy elaludt a városi háza kertjében, és arra ébredt, hogy nyalogatja az arcát egy róka. Ez se normális.
*
A kiállítás egyik extrája a csodaszarvas legenda körüljárása, nyílrengetegbe álmodása. A másik extra a Seuso-kincs két, vadászjeleneteket felvillantó elemének bemutatása, amit a nemzetiből hozatott át L. Simon. A harmadik extra a nagyszentmiklósi lelet másolata, tíz kiló színarany törhetetlen üveg alatt. Utóbbi kapcsán románozott egyet a direktor azzal, hogy a bécsi Kunsthistorischesé a kincs, ami nem is olyan nagy baj, mert a feltalálási hely a mai Románia területén van, így Trianon után akár oda is kerülhetett volna a pakk, „és hát jobb ez Bécsben, mint Bukarestben”.
A románokat nem kedveli L. Simon, annál inkább imádja a kalandos előéletű muflont. A nem mellesleg költőként is ismert igazgató lelkesedése annak szól, hogy a muflon csemege az ínyenc puskásnak. „Nagyon szépen vadászható. Szívós, kitartó állat, ezért sebzés esetén tizenkilométerekre is képes elmenni, nehéz az utánkövetése, ezért aztán igazán meg kell becsülni egy-egy szép muflontrófeát.”
*
Legutóbb 2016 márciusában, az ön államtitkári irodájában interjúztunk, pár hónappal a leváltása előtt. Ott Koszta József és Csók István festménye adta az enteriőrt. Itt kitömött muflon a háttér. Melyikben érzi jobban magát?
Az államtitkári irodámban a két festmény volt a mű. Itt pedig a komplett kiállítás, a teljes installáció a mű, amiben a muflon egyetlen elem. Ez itt egy kortárs installáció indusztriális közegben. Miért kell egydimenziósan gondolkodni? Attól, hogy megrendeztem a vadászati világkiállítás magyar tárlatát, még nem szeretem kevésbé Kassákot. A minőség érdekel: minden területen minőséget akarok kapni és minőséget szeretnék teremteni. A minőségi kortárs balett, a minőségi néptánc, sőt, a minőségi vadászati kultúra is érdekel. A rossz kortárs tánc, a rossz kortárs vers, a rettenetes drámai előadás és a borzalmas kiállítás pedig nem érdekel. Mindenevő vagyok. Mindig is mindenevő voltam.
Kassáktól a fácánig?
Meg John Cage-ig. És az operáig. Imádom az operát! A kocsimban állandóan opera bömböl.
Pedig bömbölhetne medve, üvölthetne tigris. És bőghetne szarvas.
A szarvasbőgést is szeretem! Gyönyörű. Sőt, a szarvasbőgő versenyeket is élvezem.
Tényleg élvezi, amikor emberek szarvasbőgnek?
Élvezem, amikor emberek imitálják a szarvasbőgést.
Nem komikus, amikor egy ember szarvasbőg?
Nem. Nem. Szerintem nem… Bár biztos van szituáció, amikor igen… Bizonyos helyzetben bármi lehet komikus.
The post „Tigris vagyok, soha nem lőnék elefántra” – L. Simon László vadászvallomása first appeared on 24.hu.
Source: 24 teszt
