Tömegigény mutatkozik a szellemi lincselésre, és Zimbardóval ez meg is történik
A stanfordi börtönkísérlet és „leleplezése”
Philip Zimbardo és kollégái 1971-ben a Stanford Egyetem egyik épületének alagsorában berendeztek egy kísérleti helyszínt, egy börtönt. Kiválasztottak 9-9 egyetemistát, akik napidíj fejében vállalták a részvételt a kísérletben, ami a szociálpszichológia talán leghíresebb kutatásaként vonult be aztán a történelemben. A résztvevők véletlenszerűen fogvatartott vagy börtönőr státuszba kerültek, és indulhatott a kísérlet. Zimbardóék arra jutottak, hogy a résztvevők igen hamar extrém mértékben helyezkedtek bele a kapott státuszukba: a börtönőrök kegyetlenkedni kezdtek, a rabok pedig az idegösszeomlás szélére kerültek a megaláztatásoktól, így a kísérletet a tervezettnél hamarabb le kellett állítani. Ben Blum cikkében viszont azt állítja, a börtönkísérlet eredményeit nem lehet igaznak elfogadni, minthogy nem igaz, amit korábban állítottak, miszerint Zimbardo és a többi kísérletvezető nem adott instrukciókat a résztvevők viselkedésére: Blum hangfelvételt is prezentál, melyben a börtönőröket az egyik kísérletvezető arra biztatja, viselkedjenek keményebben, máskülönben a kísérlet nem fog működni. Az újságíró ezen kívül felsorol még egész seregnyi aspektust, és végső soron, ha nem is közvetlenül, de hazugságnak nevezi a stanfordi börtönkutatást. A teljes cikk itt érhető el, angolul.
A kiindulópont az, hogy sem Zimbardo, sem a stanfordi börtönkutatás nem szent tehén. Forgács Attila is ezt emelte ki:
Szükség van ilyen cikkekre, ugyanis a tudomány egy nyitott hiedelemrendszer, és annál inkább tudomány, minél inkább újra és újra meg lehet kérdőjelezni a meglévő eredményeket. Ha egy hiedelemrendszer zárt, az a vallás, a dogma, amire szintén szükség van: konzerválja az értékeket és stabilitást hoz – de a tudomány az a kellemetlen terület, hogy időről időre frissülnek az ismeretek, ehhez megkérdőjelezések, kritikák, dilemmák kellenek, ez hajtja előre a tudományt. A társadalomtudományban nincsen egyetlen egy elmélet sem, amit ne kritizálnának, ez így helyes. Ez a hullám nem csak Zimbardót kapta el, hanem a gimnáziumi osztálytársát, Stanley Milgramet is, vagy, hogy hazabeszéljek, a gasztropszichológiában úgy fél évvel ezelőtt gyilkolták meg szellemileg Brian Wansinkot, aki egy zseniális kutatója a túlevésnek és az obezitológiának, úgy tűnik, hogy most megtalálnak bizonyos totemeket. Ezt Zimbardo munkássága sem úszta meg, sőt, ő magamagát is kritizálta, például A Lucifer-hatás című könyvében, ő sem hagyja békén magát.
Ezzel együtt fontos különbséget tenni a között, hogy egy tudományos eredményt vagy hipotézist tudományos módszerekkel, annak követelményeit betartva vizsgál és kérdőjelez meg, vagy illet kritikával, és a között, ami Blum cikkében történik, ami gyakorlatilag nem más, mint karaktergyilkossági kísérlet.
Létezik a médiarealitás is: hogy olvasó kell. És például ott van Zimbardónak a Hősök Tere nevű kezdeményezése, hogy ő idejön Magyarországra, és próbál egy élhetőbb és jobb világot teremteni – láthatólag vesztésre áll –, és van egy nagyon erős proszociális törekvése, jót akar tenni, segíteni akar a világon. De a hőstettek nem ütik meg azt a tartós médiaérdeklődést, mint amit egy ilyen botrány. És egy igazán érdekes médiakampány nem kispályás, nem kezdi a piti szélhámossal, hanem Messit és Ronaldót próbálja lerúgni, és a társadalomtudományban Zimbardo Messi és Ronaldo. Hatalmas tömegigény van a szellemi lincselésre, a pogromokra és keresztre feszítésekre, és itt ezt látjuk. Amikor a nagyon gazdagot, a nagyon befolyásost, a legjobbat látjuk meglincselni. Látható, hogy erre van egy nagyon fontos társadalmi igény, és ahogy nézem a Zimbardóval kapcsolatos közösségimédia-bejegyzéseket, akkor abból egy furcsa, borzongató lincshangulat olvasható ki, hogy lám, még a Zimbardót is keresztre lehet feszíteni. Még az sem lenne meglepő, ha kiderülne, az egészet Zimbardo maga szervezte meg, hogy demonstrálja az ember lincselés iránti ősi igényét.
(Ez meglehetősen meglepő lenne, Zimbardo ugyanis hivatalosan ugyan még nem reagált a cikkre, de Facebook-oldalán annyit közzétett, hogy tisztában van az rosszindulatú támadással, ami a börtönkísérlet integritását akarja aláásni, és cáfolata hamarosan érkezik. A szerk.)
Ha nem is a tudományterületen belüli szakmai kritika a szöveg, de médiaproduktumként is aggályosan egyoldalú a „leleplezés”, a cikket gyakorlatilag felemésztette ez a lincshangulat: a szöveg célja egyértelműen az, hogy ráhúzza a vizes lepedőt a stanfordi kutatást végzőkre és Zimbardóra.
Hogy ez egy tudományos opponencia vagy akár csak kritika lehessen, ahhoz legalább egy SWOT-analízist kellene látnunk (SWOT, azaz strengths, weaknesses, opportunities, threats, ez a módszer az erősségeket, a gyengeségeket, a lehetőségeket és a veszélyeket is részletesen elemzi – a szerk.), míg Blum csak a negatív oldalt említi. Egy tudománnyal komolyan foglalkozó embert nem lehet ezzel eltéríteni olyan irányba, ahogy ezt a cikk megkísérli. A szkepszis valóban indokolt: fel lehet tenni a kérdést, hogy mi volt etikátlan, mi volt a baj a mintavétellel, a módszertannal, és így tovább, mert valóban, itt elvérzik ez a börtönkísérlet. De fel kell tenni a kérdést, hogy igaz vagy nem igaz, ami történt. Ebben a terepkísérletben végül is nem az emberiség történetéről van szó, amit ő megpróbált, ha kritizálhatóan is, de demonstrálni? Nem ez történt mondjuk a holokauszt során, nem ez történt Recsken? Vagy amikor én katona voltam 81-ben, akkor nem valami nagyon hasonló történt ott velünk? Nyilván a mintavételünk nagyobb volt a katonaságnál, nem kilenc börtönőr volt és kilenc elítélt, és mindenféle reakció előfordult ott, de a domináns reakció az mégiscsak a Zimbardo-féle kutatásban látott viselkedés volt. Tehát az én kérdésem: igaz vagy nem igaz, amit ő talált?
Ben Blum cikkének egyik nagy dobása, hogy bemutat hangfelvételeket arról, hogy a kísérlet vezetői egyértelművé teszik a börtönőr szerepben résztvevőknek, hogy keménynek kell lenniük a rabokkal – azzal szemben, hogy Zimbardo végig úgy hirdette a kutatás eredményeit, hogy a résztvevők maguktól vették fel a státuszuknak megfelelő viselkedést. Ám, ha fel is vet etikai kérdéseket a résztvevők instruálása, Forgács szerint a kutatás eredményeit ez korántsem vonja kétségbe annyira, mint ahogy Blum sugalmazza. Más gond van.
A stanfordi börtönkísérletből nagyjátékfilm is készült, ez a trailere.
Ha van a Zimbardo törekvésének nagyon erősen kritizálható rétege, az a mintavétel, kilenc-kilenc főnek az egyszeri helyzetbe kerüléséről, és ennek az eredményeiről van szó, ráadásul hat nap után abba kellett hagyni. Mit tudnak ezek mirólunk, ahol minimum negyven évig is eltartott ez a börtönkísérlet, ha nem még most is tart? Mit tudnak meg erről hat nap alatt? Van az egésznek egy kis hollywoodi tálalása, ami kritizálható, ez a kilenc-kilenc fő nyilvánvalóan nem reprezentatív. Miközben ha visszagondolok megint csak a katonaságra, akkor azért mégis csak az volt a fő irány, hogy akik hatalomba kerültek, azok – kevés kivételtől eltekintve – furcsa viselkedésmódosulásokon mentek át, olyanokon, amiket megismerünk a Zimbardo-kísérletben. Itt tehát ezzel a mintavétellel van probléma.
És még egy dologgal: a modern pszichológiának van egy furcsa tévképzete, hogy nomotetikus akar lenni, azaz a törvényszerűt akarja feltárni, méghozzá matematikai pontossággal kimérni, úgy, mint a Püthagorasz-tételt. Zimbardo esetén ez a nomotetikus tétel úgy szól, hogy az ember nagyon gyorsan, pillanatok alatt sátánná tehető egy bizonyos helyzetben. Közben meg sokfélék vagyunk, az ember nem nomotetikus, vannak személyiségi különbségek, méghozzá hatalmas nagy személyiségi palettán. Vannak bizonyos tendenciák, de ilyen törvényszerűségeket kimondani általában nagyon problémás a pszichológiában – és a modern pszichológia a maga statisztikai módszereivel mégis csak ebbe az irányba halad, és azt látjuk, hogy sorra buknak ki a csontvázak a szekrényből, amiből kiderül, hogy matematikai pontossággal az mégsem egészen pontosan úgy volt. Míg a Püthagorasz-tétel mindig ugyanaz, addig a társadalmi viselkedés nem kétismeretlenes egyenlet, hanem nagyon sok ismeretlenes.
És még egy problémája a Zimbardo-törekvésnek, hogy a legjobb tudásom szerint nem reprodukálták. A társadalomban nagyon sok változó van, így kimondani azt, hogy az ember sátánná tehető, hát… ez a tapasztalatunk a huszadik században, de az, hogy Zimbardóék megpróbálták egyszer, és ez vagy az lett, az édeskevés ahhoz képest, ahogy a klasszikus kísérleteket mindig újra megismétlik kicsit más helyzetben, más generációban, társadalmi, gazdasági helyzetben, és mindegyiknél egy más eredményt szokott hozni. Nem meglepő módon, hiszen közben lepörgött ötven-hetven év, és túl vagyunk egy új világháborún, új generációk jöttek, fogyasztói társadalom van, hogy az eredmények nem ugyanazok lettek, ezen nem kell meglepődni. De itt nincsen megismétlés ebben a cikkben, itt kivégzés van.
Bár a szociálpszichológia alapkánonjának részét képező nagy hírű kísérletek hitelességét sorra vonják kétségbe, és a szakmának fontos is folyamatos önvizsgálatot tartani, a pszichológia tudományának valójában nem ezek a „leleplezések” ártják a legtöbbet.
A mostani pszichológia, főképpen Magyarországon leggyakrabban hajlamokat kutat, hogy egy bizonyos viselkedés mögött milyen személyiségstruktúra meg milyen belső hajtóerő van, egész egyszerűen azért, mert a legolcsóbb, és etikailag a legkevésbé megkérdőjelezhető a tesztmódszer: vannak hipotéziseink, feltesszük a kérdéseinket, a válaszokat egy kis számmágián átfuttatjuk, amit hívjunk statisztikának, és csak megmutat majd összefüggéseket. Miközben a pszichológiának volt egy másik hatalmas területe, az a környezeti és szituatív kontextuális (helyzet és körülményfüggő) tényezők feltárása, tehát nem a hajlam, ami belülről ered, hanem ami kívülről.
Ezeket a szituációkat kísérlettel lehet megteremteni, és a kísérletes pszichológia mindig felkelt valamiféle etikai problémát, nagyon költséges, és újabban ki is kopik a pszichológiából. Nézem a szakdolgozatokat meg PhD-dolgozatokat, és a 98%-uk tesztmódszerre alapul, és ezzel, úgy gondolom, hogy satnyul a pszichológia. Kísérletekre szükség van, még akkor is, ha kísérletet végezni mindig hatványozottan nagyobb támadási felületet jelent, abban sokkal könnyebb elhasalni, vagy akár még 50 év múlva is sokkal nagyobbat lehet rúgni az emberbe a kísérletei miatt. De ha nincsenek kísérletek, akkor ezeket a szituatív hatásmechanizmusokat kiiktatjuk a lélektani mechanizmusok közül, és ez nem jó.
Mindeközben Zimbardót nem szabad békén hagyni, mint ahogy egyetlenegy pszichológust sem szabad békén hagyni, és hogyha közöl valamit, akkor azt szanaszét kell szedni, opponens kell, kritizálni kell, meg kell nézni, hogy mik a gyenge pontjai, ez a tisztességes eljárás.
A Hősök Tere
Philip Zimbardo az Egyesült Államokban kezdte el a Heroic Imagination Project nevű kezdeményezését, amit aztán Zimbardo Hősök Tere néven hozott el Magyarországra, azért pont ide, mert itt tűnt a legnehezebbnek adaptálni azt: akárkinek beszélt róla, mindenki azt mondta, ez itt nálunk nem működhet. A projekt célja, hogy felszámolja a közönyt, és megtanítsa az embereknek a hétköznapi hősiességet. Hétköznapi hős bárki lehet, akinek természetes, hogy tesz másokért, akár egy apró kedvességgel, akár azzal, hogy nem megy el a földön fekvő mellett az utcán, mondván, valaki majd biztos segít. A Hősök Tere nevű szervezet elsősorban középiskolásoknak és tanároknak szervezett tréningeken, interaktívan tanítja meg a résztvevőknek a hétköznapi hősiesség alappilléreit, hogy a segíteni akaró emberekből valóban segítő emberek legyenek. Mottójuk: az vagy, amit teszel, tehát tedd azt, ami helyes”. Philip Zimbardo a Hősök Terének (is) köszönhetően szinte hazajár Magyarországra, többször interjúztunk is vele, például itt és itt.
Zimbardo: Nagy kérdés, hol vannak a jó férfiak, a választ pedig senki sem tudja
…
Orosz Györgyi, a Hősök Tere vezetője Ben Blum cikkére reagálva az alábbi szöveget juttatta el a 24.hu szerkesztőségéhez:
„A szerző által levont következtetések nem érintenek minket. Ugyanakkor Philip Zimbardónak nagy szerepe volt a mozgalmunk beindításában, így érthető, hogy néhányatokban felmerült a kérdés: mit gondolunk mi erről és van-e a vitának bármilyen következménye céljainkra, munkánkra, közösségünkre.
Amit fontos tudnunk, hogy a szociálpszchológiában (és más tudományágakban – főként társadalomtudományokban) az utóbbi néhány évben létezik az úgynevezett replikációs probléma. Ez azt jelenti, hogy egy tézis tudományos bizonyításának fontos követelménye, hogy az azt bizonyító kísérlet pontosan megismételhető legyen, és a körülmények pontos replikálásakor a kísérlet kimenetele azonos legyen.
A cikk által vitatott következtetés tudományos vita tárgya, amelyben Zimbardo professzor fog állást foglalni.
A stanfordi börtönkísérletről mi azért beszélünk sokat, mert ez a kísérlet vezetett 40 évvel később ahhoz a kérdéshez, hogy hogyan tudják az emberek magukból kihozni a mindenkiben meglévő „jó”-t, vagy ahogy mi mondjuk, a hétköznapi hőst. A modellünk az elmúlt ötven év szociálpszichológia tapasztalataira alapoz: azt tanítjuk, hogyan tudunk hétköznapi hősök lenni olyan körülmények között is, mikor a környezet tehetetlensége, a hierarchikus rendszer, a közöny vagy éppen saját kishitűségünk akadályoz meg abban, hogy úgy cselekedjünk, ahogy azt helyesnek tartjuk és ahogy szeretnénk. Ez mindannyiunk által tapasztalható és sokakat zavaró tény.
Mi a Hősök Terében továbbra is azzal foglalkozunk, hogy megtanuljuk és megtanítsuk másoknak is, hogyan hozhatja ki mindenki magából és másokból a hétköznapi hőst. Továbbra is azt gondoljuk, hogy amit csinálunk, fontos. A probléma, amivel foglalkozunk valós és sokak gondolják azt, hogy szeretnének és tudnának a környezetükön és magukon változtatni és ebben a mi eszköztárunk komoly segítség. Büszkék vagyunk a munkánkra és minden egyes hétköznapi hőstettre, amit bárki véghezvisz.
Fontosnak tartjuk, hogy kiálljunk és tegyünk másokért. Hiszünk a hétköznapi hősiesség erejében. Elkötelezettek vagyunk és maradunk. És azt kérjük Tőled, Tőletek, Ti is tegyétek ezt. Köszönjük a támogatásodat!”
Source: 24 teszt
