Brünn, a Monarchia Manchestere

Monarchia-projektünk második epizódjában a Rómába oltott Budapestként emlegetett Krakkó után a négyszázezer lakosú Brnóba látogattunk el, melynek autóbusz-, vagy néhány lépésre álló vasútállomására megérkezve talán elkap minket a kétségbeesés, a gyalog is könnyedén bejárható Óváros, a gasztronómia, illetve a magyar szemmel is kedvező árak láttán ez az érzés egy szempillantás alatt eltűnik majd.

„Brno is like Vienna, but much dirtier. Everyone knows it”, azaz “Brno olyan, mint Bécs, csak jóval mocskosabb. Ezt mindenki tudja” – hangzott el alig három perccel a városba érkezésünk után fiatal vendéglátónk szájából, ez azonban távolról sem igaz. A város már korántsem olyan, ahogyan azt a csehszlovák időkben itt járt szülők, vagy nagyszülők elbeszéléséből hallhattuk: az autók kiparancsolásával a város szívének sokszor macskaköves utcái fölé felújított, évszázados házak nyúlnak, az egykor meghatározó nehéziparnak pedig a turisták által járt helyeken semmiféle nyomát sem lehet látni.

Történelem

A magyar középkor végét jelentő mohácsi csata nemcsak a Magyar Királyság, de Morvaország részére is komoly változásokkal járt – az alig húsz évesen a harctéren elhunyt II. Lajos ugyanis nem csak a magyar királyi trónt, de II. Ulászló fiaként a cseh trónust is elfoglalta, törvényes utód nélkül azonban a Jagelló-ház cseh-magyar ága kihalt. Helyét a rendek döntése értelmében mindkét trónon a Habsburg I. Ferdinánd foglalta el, a két ország pedig közel négyszáz évre Habsburg-ház uralma alá került, bár a Csehország részét képező Morvaország még közel egy évszázadon át önálló maradt.

A morvák viszonylagos szabadságának a világháborúkat megelőző legpusztítóbb konfliktus, az európai hatalmi viszonyokat átrendező harmincéves háború (1618-1648) első, cseh-pfalziként emlegetett szakasza (1618-1623) vetett véget: az 1620-as fehérhegyi csata után a Morva Őrgrófság Habsburg örökös tartománnyá vált. A főváros 1641-ig Olomouc (Olmütz) volt, a svéd csapatok azonban elfoglalták, így a Habsburgok a támadásokat sikeresen visszaverő Brnót (magyarul előbb Berén, majd Brünn) tették meg új központnak, tovább erősítve a város XIII. század derekán épült erődjét, a Špilberk várat.

Az épületegyüttes a következő évszázadokban az európai történelem fontos pontjává vált, ugyanis II. József császár törekvéseinek eredményeként itt született meg a „nemzetek börtöne” néven elhíresült fegyház, amit többnyire bűnözők töltöttek meg, de az osztrák és a cári hadseregből is kicsapongó életmódja miatt kirúgott, végül egy kegyetlen szabadcsapat parancsnokaként meglepő sikereket elérő – a bajorokat és a franciákat is többször visszaverő, Nagy Frigyes porosz királyt pedig kis híján elfogó – Franz von der Trenck báró
 (1711-1749) is itt fejezte be az életét: megmérgezte magát.

Később a francia forradalom számos vezetője – így a XVI. Lajost letartóztató polgármester, Jean-Baptiste Drouet –, illetve Kazinczy Ferenc (itt szerzett élményeit a Fogságom naplójában írja le
), valamint egy sor magyar jakobinus is megfordult a falak közt. 1822-ben a börtönt egy politikai foglyoknak szánt cellasorral bővítették, ahol az intézmény 1855-ös bezárásáig az olasz, a magyar és a lengyel nemzet függetlenségéért küzdők egész sora, így az 1846-os krakkói felkelés, illetve az 1848-49-es forradalom számos résztvevője fordult meg. A cellák és folyosók 1855-re laktányává lényegültek át, de az épületegyüttes az Osztrák-Magyar Monarchia alkonyán hadifoglyoknak, illetve a dualista államot sértő véleményt nyilvánítóknak adott helyet.

A Prága-Bécs-Pozsony háromszögben megbújó Brünnt százötven éven át volt szokás a Monarchia Manchestereként emlegetni – nyomós okkal, hiszen a városban 1763-ban nyitott meg az első textilgyár, a következő kétszázötven évben pedig a város a világ egyik legfontosabb textilgyári központjává vált. A XIX. század derekán a város Bécshez és Budapesthez hasonló robbanásszerű fejlődésen megy át: 1839-ben megindul a vasúti közlekedés Bécs és Brno között, 1846-ban elindul a gázvilágítási rendszer, a következő évben pedig az első telegráfvonalak is megkezdik a hírek továbbítását. A lóvasúti vonalak a pesti után három évvel, 1869-ben indulnak el, de ezt tizenöt évvel később gőzhajtású rendszerre cserélték.

A városi elektromos hálózat elindulására egészen 1897-ig kellett várni, három évvel később azonban a hirtelen 138 ezer fősre duzzadt város közlekedési hálózatában megjelennek az elektromos villamosok. Ezzel egyidőben vált naggyá Brno nehézipara is, a város pedig óriási turbinákat, traktorokat és fegyvereket gyártó üzemeivel vált még gazdagabbá.

Brünn 1918-ban, a Monarchia szétesése után Morvaországgal együtt a frissen létrejött Csehszlovákiába olvadt, melyhez aztán a trianoni döntés következményeként a Felvidék, illetve 1945-ig Kárpátalja is csatlakozott. A második világháború alatti kettéosztottság – a Harmadik Birodalom által megszállt területek, így Brno a Hitler által kinevezett kormányzók irányította Cseh-Morva Protektorátussá alakult, az ország fennmaradó része pedig Szlovák Köztársaság néven német bábállamként működött. A fegyverek elcsendesedése után három évre minden visszatért a régi mederbe (Csehszlovák Köztársaság, 1945-1948), az ország 1948-ban azonban szocialista köztársasággá vált, melyet a Szovjetunió felbomlása után két évnyi szövetségi köztársasági időszak (1990-1992) követett.

A mai állapotok 1993. január elsején alakultak ki: Csehszlovákia kettészakadt, helyén pedig megszületett Szlovákia és Csehország. Utóbbinak ma Brno a második legnagyobb városa, hírneve azonban eltörpül Prágáé mellett, pedig mind mérete, mind az ország életében betöltött szerepe — itt működnek a cseh jogrendszer legfőbb szervei, a sörfőzdékkel teli, de a dél-morva borvidéknek köszönhetően a borban sem szegény város pedig az elmúlt években a cseh Szilícium-völggyé nőtte ki magát. A csúcstechnológiát képviselő, a genetika, az agykutatás, valamint a nanotechnológiák terén dolgozó laboratóriumok mellett a legnagyobb világcégek is inkább Brnót választották a főváros Prága helyett.

 

Amit mindenképp látni kell

A Špilberk (Spielberg) vár

A város feletti dombon nyújtózó katonai épületegyüttest ugyan 1939-1941 közt átépítette, illetve nem épp korhű módon restaurálta a Harmadik Birodalom és a Gestapo, de az egyáltalán nem vesztette el a varázsát: az 1959-ig, a csehszlovák hadsereg kiköltözéséig katonai objektumnak számító Špilberk maa Városi Múzeum otthona, illetve kulturális központ, a dombtetőről pedig tökéletes kilátás nyílik az Óváros utcáira, illetve a központi székesegyházra.

A bástya 100/50, a kilátótorony 50/30, az állandó (a tűzijátékok és a város történetéről szóló, illetve az egykori börtönt és a városi múzeum műgyűjteményének legszebb darabjait
 bemutató) kiállítások pedig 150/90 koronáért látogathatók, de ennek kevesebb mint kétszereséért – 1900, illetve 1100 forintnyi összegért – akár kombinált belépőt is válthatunk, amivel mindhárom helyre bejuthatunk.

A kertben tett séta természetesen ingyenes, a szuvenírbolt részeként pedig némiképp talán indokolatlan módon egy XVIII. századi brnói patika teljes bútorzatát is megnézhetjük.

A Szent Jakab-templom

A XIII. század hajnalán itt élt németek által épített gótikus csoda a XVI. század folyamán nyerte el mai képét – 1592-re, hetven éves munkával készült ugyanis el a kilencvennégy méter magasra törő tornya, amit a harmincéves háború sem pusztított el.

Az épület déli oldalán lévő – egy kőfaragó nyilvánvaló vicceként az ablakívek egyikére került – apró, saját fenekét mutató szoborhoz kötődik a város legfurább legendáinak egyike, ami szerint a figura a farpofáit szándékosan a Szent Péter és Pál-székesegyház felé mutatja, jelezve, hogy a Szent Jakab-templomot bővítő tervezők magasabb tornyot tudtak építeni, mint a város fölé tornyosuló templom építészei.

A templom alatt húzódik a 2001-ben felfedezett, legalább ötvenezer ember maradványait rejtő osszárium, ami a máig sem teljesen feltérképezett párizsi katakombák után Európa második legnagyobb hasonló temetkezési helye.

2012 óta a nagyközönség számára is látogatható

: a teljes árú jegyek 140, a diákoknak és a nyugdíjasoknak járók pedig 70 koronáért (1700, illetve 850 forint) kaphatók.

A Szent Péter és Pál-katedrális

A legfontosabb csehországi műemlékek egyike, a XIX. század utolsó harmadáig a járókelők számára leginkább egy számos alkalommal átépített gótikus templomnak tűnő Szent Péter és Pál-katedrális az Európa egészén végigsöprő neogótikának köszönhetően változott át a ma is látható gigantikus épületté (August Kirstein, 1904-1909), belső tere azonban még ma is számos barokk részletet őriz.

A Petrov-domb helyén állt XI. századi kápolna helyén az évszázadok alatt megszülető templom magyarok számára legérdekesebb részlete nem a templom belső terében, hanem a bejárata mellett álló, kőből faragott szószék, ami az 1451-ben a városban járt pápai apostoli nuncius, Kapisztrán Szent János beszédének emléke. A ferences szerzetes öt évvel később, 1456 tavaszán lett igazán ismert a világban: ő gyűjtötte ugyanis össze a magyar keresztes sereget, ami egy szerencsés véletlen által is segítve legyőzte Nándorfehérvárnál II. Mehmed szultán seregét, jó időre megállítva a törökök terjeszkedését.

III. Kallixtusz pápa ennek a diadalnak az emlékére vezette be a déli harangszót, amit az egész keresztény világban hallhatunk, Brnóban azonban egy órával korábban is megszólal a katedrális harangja, köszönhetően a svédek Brno falai alól való elűzéséhez kapcsolódó legendának, mely szerint Lennart Torstenson nem azért fejezte be az ostromot, mert kihátráltak mögüle Rákóczi György csapatai, hanem azért, mert egy ígéretet tett a város lakóinak, miszerint ha a déli harangszóig nem veszi be a várost, akkor visszavonulót fúj.

A brünniek nem várták meg a delet: egy órával korábban szólaltatták meg a harangokat, a svéd hadvezér pedig betartotta az ígéretét, és elvonult a vár alól.

Az Óvárosháza három fura jelképet rejtő tornya

A tatárok a mai Magyarország területén való megjelenésével egyidőben, az 1240-es évek elején megszületett 63 méter magas tornyával, illetve a hozzá kapcsolódó, XVI. századi olasz mesterek tervezte reneszánsz udvarával a város legszebb világi épületévé tett egykori városháza már önmagában is megér egy sétát – főleg, hogy az egy délelőtt alatt keresztül-kasul bejárható óváros közepén áll, a torony alatt átvezető rövid folyosó, illetve az építmény kapuzata miatt azonban egyenesen kötelező eleme a Brünnt felfedezni vágyó turista programjának.

Az élete utolsó éveiben a bécsi Szent István-katedrálison dolgozó Anton Pilgram utolsó, Brnóban készített műveként 1512-re elkészült kapuzat legmagasabb tornyának ferdeségét a népnyelv a munkáért a megbeszéltnél jóval kisebb összeget kapott (más források szerint azonban nemes egyszerűséggel ki sem fizetett) mester bosszújával magyarázzák, Pilgram ugyanis a részletet dühében egyszerűen szándékosan görbére faragta, jelezve, hogy a város gazdag polgárai, illetve vezetői egyáltalán nem egyenes emberek.

Nem kevésbé szürreális történetek kötődnek az átjáróban lévő kerékhez, illetve a brnói sárkányként emlegetett krokodilhoz sem: előbbit a legenda szerint az ötven kilométerre fekvő Lednice bognárainak egyike, Jiří Birk készítette, miután tizennégy tallérban fogadott a barátaival, hogy tizenkét órán belül kivág egy fát, kereket készít belőle, majd elgurítja azt a fővárosig. Így is történt, az alkatrész pedig a falra került. A férfi az óriási siker ellenére azonban nem vált a környék leggazdagabb kerékgyártójává, sőt, épp ellenkezőleg: a hihetetlen tett után mindenki biztos volt benne, hogy a férfi az ördöggel cimborál. Az emberek kerülni kezdték, műhelye egyre kevesebb pénzt hozott neki, sőt, Birk végül nincstelenül hunyt el.

A sárkányként emlegetett krokodilról szóló legismertebb történet nagy mértékben hasonlít a Monarchia-sorozatunk első epizódjában emlegetett krakkói sárkányéval

, noha a barlang helyett itt a város közelében egy völgyben letelepedő sárkány nem a feneketlen éhsége miatt kerül bajba, hanem azért, mert fenyegeti a szegény polgárokat. Egy bátor férfi azonban tökéletes megoldást talált a problémára: mésszel töltött meg egy kibelezett ökröt, majd a sárkány útjába helyezte. Az természetesen nem hagyta ki a rendkívüli vacsorának tűnő lehetőséget, de miután a lény visszatért a folyóba, beütött a baj, rövidesen pedig egy preparátor segítségével a boltívről lógva jelent meg az arra sétáló polgárok feje felett. Az igazságnak mindehhez persze semmi köze: az valamikor a XVI. század hajnalán kerülhetett a városba egy Szentföldről hazatérő zarándok által. Az átjáróban 1749-ben elhelyezett tábla nem erről árulkodik: aszerint Mátyás morva őrgróf (később II. Mátyásként magyar király) kapta 1608-ban ajándékként egy török követtől.

A reneszánsz csúccsal lezárt torony, illetve az épület legszebb termei természetesen bejárhatók, jegyek 70 koronáért (900 forint) kaphatók, de az udvaron, illetve a torony aljában való áthaladás természetesen anélkül is lehetséges.

A labirintusok

Brünn óvárosa alatt rejtélyes alagutak és járatok tucatjai kacskaringóznak, melyek mindegyikéről még ma sem léteznek pontos térképek. Így maradhatott titokban 2001-ig a Szent Jakab-templom alatti, már említett osszárium, de így felejtődött el évszázadokra a kapucinus barátok kitűnő állapotban mumifikálódott maradványait rejtő kripta is, melynek fülkéiben 153 baráttal, illetve a haláláig a várban raboskodott van der Tenck báróval is találkozhatunk. A testek felett a következő szívderítő mondat olvasható:

“Mi is voltunk ott, ahol te, te is leszel ott, ahol mi.”

Hasonló a helyzet a város leggrandiózusabb szökőkútját (A Parnasszus, Fischer von Erlach munkája) rejtő káposztapiac tere (Zelny trh.) alatt is: a folyosókon a középkori városi életet bemutató kiállítás kapott helyet, sokat elárulva az ötszáz évvel ezelőtt élt polgárok mindennapjaiból.

A Mahen Színház

A XIX. század utolsó harmadában, az európai városok robbanásszerű fejlődésének idején hirtelen óriási igény támadt a korábbiaknál nagyobb, polgári hangulatot árasztó színház- és operaépületek tervezésére. Az Osztrák-Magyar Monarchiában ezek a városok szívében feltűnő óriások tervei néhány kivételtől eltekintve ugyanannak az építészpárosnak a fejéből pattantak ki: az ifjabb Ferdinand Fellner és Hermann Helmer által 1873-ban alapított, megfizethető árú kulturális központokat ontó irodában negyvennyolc színház tervei készült el.

Ezek közül számunkra a legismertebbek az 1875-ben Népszínházként megszületett, de ötvenhat éven át Nemzeti Színházként működött
, egykor a Blaha Lujza téren állt óriás, a Szegedi Nemzeti Színház, a Somossy Orfeumként indult
 
budapesti Operettszínház, illetve a Vígszínház, de az ő munkájuk a neoreneszánsz, neobarokk és neoklasszicista jegyeket mutató brnói Mahen is.

Az 1882-ben átadott, mindössze tizenhat hónap alatt elkészült, eredetileg Deutsches Stadttheater (Német Városi Színház) nevet viselő épület az egyik első Fellner és Helmer-féle színház, igazi különlegessége azonban nem ebben, hanem a gázlámpák helyett elektromos árammal működtetett lámpák beépítésében rejlik, hiszen azt három évvel korábban szabadalmaztatta a világ egyik legnagyobb feltalálójaként tisztelt, de a szerencsés üzletember-státuszhoz közelebb álló Thomas Alva Edison, aki

személyesen tervezte meg az Európában elsőként elektromos világítási rendszert kapott épület világítási rendszerét, melynek megszületését pedig a személyi asszisztense, Francis Jehl a helyszínen személyesen felügyelte.

A szecessziós város

Krakkóhoz hasonlóan nem meglepő módon Brno is tele van szecessziós emlékekkel – az első, freskót is rejtő példánnyal már a városba érkezés utáni első percben is találkozhatunk, hiszen a busz- és vonatállomás előtt, az utca másik oldalán találkozhatunk az 1870-ben megszületett Hotel Grand a századforduló évében elkészült bővítésével: az 1900-ban átadott épület terveit a bécsi szecesszió vezéralakja, Otto Wagner irodájából frissen kirepült, alig huszonnyolc éves Hubert Gessner szignózta, homlokzatán pedig a görög mitológia egyik legkedveltebb jelenete, Párisz ítélete látható.

Az igazi szecessziós gócpontot azonban nem az óváros szélén találjuk, hanem a vártól és az óvárostól egyaránt északra fekvő területen megbújó Konečny téren, illetve annak környékén.

Az évtizedeken át a hétvégi séták kedvelt helyszíneként szolgáló, a botanikuskertek egyikétől mindössze néhány lépésre álló, apró kilátóval is rendelkezett terecskéből induló Jiráskova utcán a századforduló éveiben jelentek meg a bécsi szecessziót sajátosan értelmező villaépületek, a környéket pedig az fényűző olaszországi nyaralóhelyhez hasonlóan Tivoliként kezdték emlegetni.

A tér beépítése ezzel egyidőben kezdődött: 1902-re Franz Pawlu tervei szerint megszületett a villáknál jóval nagyobb léptékű, környezetéből sarokkupoláival még jobban kiemelt, számtalan díszt kapott Tivoli, a pezsgő metropolisz képét sugallva a hirtelen jókorát növő Brno lakói felé.

Az apró, háromszögletű parkra néző másik két óriási épület is Pawlu munkája, ezek a következő tizenkét évben, az első világháború kitöréséig születtek meg.

A Villa Tugendhat

A Monarchia bukása utáni első nagy változást az Európa-szerte egyre több országban felbukkanó, legtöbbször (tévesen) csak Bauhausként emlegetett funkcionalista építészet gyakorolta a városképre, hiszen a ma autók által csak külön engedéllyel kárható girbegurba utcákon olyan letisztult épületek jelentek meg, mint az alig néhány lépés széles Hotel, vagy a ma a Bata cipőgyár (ők alapították a később Tisza néven legendássá vált martfűi cipőgyárat) termékeit bemutató, húszas évek végén született hétemeletes Brouk és Babka.

A modern építészek a magyar viszonyokhoz hasonlóan nem csak a bérház-, vagy üzletháztervezés terén jutottak szóhoz — így születhetett meg a főtérről kényelmes sétával elérhető Villa Tugendhat is, a textilgyárnak köszönhetően dúsgazdaggá vált Greta és Fritz Tugendhat ma a Világörökség részét képező lakóháza, az avatatlan szem számára csak egy óriási fehér cipősdoboznak tűnő, jókora üvegfelületeket rejtő Villa Tugendhat.

A világviszonylatban is a stílus egyik úttörőjének számító épület tervei 1930-ra váltak valósággá, tervezője nevét pedig a korszak építészetének rajongói (a szerző természetesen saját magát is ebbe a csoportba tartozónak érzi) csak vallásos áhítattal képesek kimondani: az üveg, beton és acél egyik legnagyobb mestereként számon tartott autodidakta tervező, Ludwig Mies van der Rohe (1886-1969) épületeivel és bútorterveivel (köztük a Barcelona székkel) ugyanis egy csapásra megváltoztatta a világot. Öröksége pedig ma, közel kilenc évtizeddel később is tömegeket inspirál, munkái pedig annyira kortalanok, hogy akár ma is készülhettek volna.

Az 1930-1933 közt a Bauhaus igazgatói székét betöltött tervező brnói villája a Gesamtkunstwerk jegyében fogant, így nem csak a csupasz falak és üvegfelületek, de a belsőépítészeti megoldások — így a bútorok, valamint a direkt napfényben árnyalatot váltó, a dolgozószobát a nappalitól elválasztó onix fal, a teljesen a padlóba süllyeszthető ablakok, valamint a légkondicionáló ötlete — is van der Rohe fejéből pattantak ki.

A ház bejárásához szükséges jegyek sajnos rendszerint 3-4 hónapra előre elfogynak (a jegyek túrától függően 300-350 koronába, azaz 3700-4300 forintba kerülnek) a kert azonban 50 korona (620 forint) ellenében szabadon látogatható.

A generációkon át Brnóban élő Tugendhat és Löw-Beer gyároscsalád egymásba szerető tagjai nem élvezhették sokáig a ház kényelmét: 1938-ban, alig néhány hónappal a második világháború kitörése előtt zsidóságuk miatt emigráltak: előbb Svájcban telepedtek le, 1941 januárjában azonban a venezuelai fővárosba, Caracasba tették át a székhelyüket, ahol két gyermekük is született.

Source: 24 teszt